Idő 
Értékelés 
Értékelés Annyiszor voltam elhagyatva,
mint egy ház, amely oly romos,
s dohos falai hiába sírnak,
nem hallja senki, hogy zokog.
Repedt falai égre néznek,
s lyukas tetején átcsorog
az eső, amely csak egyre mossa
könnyeit, amely úgy csorog.
Mintha kérlelné: valaki végre
nyissa már ki az ajtaját,
s lyukas tetejét megjavítva
lelje meg benne otthonát.
Hadd várja ő is meleg szobával
azt, ki fáradtan hazatér,
s ablakszemeit szélesre tárva
áraszthasson rá égi fényt.
Annyiszor voltam én is úgy, és
mindig vártam, hogy hazatérj,
nélküled üres volt az otthon,
s nem várt rám meghitt menedék.
Annyiszor voltam elhagyatva,
de már nem számít semmi sem!
Nem várlak vissza soha többé,
nem érdekel már senki sem.
Csak az álom, mit úgy szeretnék:
az jöjjön egyszer végre el,
s lehunyt szememre csókot adva
súgja: eztán csak jobb jöhet.
mint egy ház, amely oly romos,
s dohos falai hiába sírnak,
nem hallja senki, hogy zokog.
Repedt falai égre néznek,
s lyukas tetején átcsorog
az eső, amely csak egyre mossa
könnyeit, amely úgy csorog.
Mintha kérlelné: valaki végre
nyissa már ki az ajtaját,
s lyukas tetejét megjavítva
lelje meg benne otthonát.
Hadd várja ő is meleg szobával
azt, ki fáradtan hazatér,
s ablakszemeit szélesre tárva
áraszthasson rá égi fényt.
Annyiszor voltam én is úgy, és
mindig vártam, hogy hazatérj,
nélküled üres volt az otthon,
s nem várt rám meghitt menedék.
Annyiszor voltam elhagyatva,
de már nem számít semmi sem!
Nem várlak vissza soha többé,
nem érdekel már senki sem.
Csak az álom, mit úgy szeretnék:
az jöjjön egyszer végre el,
s lehunyt szememre csókot adva
súgja: eztán csak jobb jöhet.
Ne titkold el! Látom, és érzem:
valami fáj, és bánt nagyon!
Nekem elég, ha szemedbe nézek,
s látom, hogy tép a fájdalom.
Látom az arcod rándulásán,
s összeszorított ajkadon,
és a szemeid íriszében
sápadtabbak a csillagok.
Ne titkold el. Közös a sorsunk.
Hogy segítsek, ha nem hagyod?
Szeretlek. És ha puszta tél lesz,
veled akkor is vállalom.
Had legyek én az ébredésed
minden borongós hajnalon,
hogy elűzhessem a homlokodról
ráncaid, ha már oly nagyok.
Ne titkold el! Nekem is úgy fáj!
Épp úgy mardos a fájdalom,
mintha tucatnyi tüske szúrna
mérges tövissel, úgy sajog.
Ne titkold el! Tudtam, hogy olykor
nehéz lesz, de én vállalom,
pehelykönnyűvé téve súlyod,
amely ott ül a válladon.
valami fáj, és bánt nagyon!
Nekem elég, ha szemedbe nézek,
s látom, hogy tép a fájdalom.
Látom az arcod rándulásán,
s összeszorított ajkadon,
és a szemeid íriszében
sápadtabbak a csillagok.
Ne titkold el. Közös a sorsunk.
Hogy segítsek, ha nem hagyod?
Szeretlek. És ha puszta tél lesz,
veled akkor is vállalom.
Had legyek én az ébredésed
minden borongós hajnalon,
hogy elűzhessem a homlokodról
ráncaid, ha már oly nagyok.
Ne titkold el! Nekem is úgy fáj!
Épp úgy mardos a fájdalom,
mintha tucatnyi tüske szúrna
mérges tövissel, úgy sajog.
Ne titkold el! Tudtam, hogy olykor
nehéz lesz, de én vállalom,
pehelykönnyűvé téve súlyod,
amely ott ül a válladon.
A bús idő egyre csak duzzad
Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom
Ahogy a receptorokon át a
Megdöbbenés
Az értelemben öszpontosul.
Elnyeli a világot.
Úgytűnik Mindent
Egy időre bizonyosan.
A tompán érzékelt valóság
Ahogy a semmibe vész
Letaglóz.
Fénytelen akna mélyén kuporog
Ego-Szilánkok közt
A megszabdalt lélek.
Kong
Akárcsak a torony régi
Repedt harangja
Mikor imára hívja az alázatosakat.
Torkaszakadtából üvölt
Toporzékol a tompa bénultság
Egy csendes szem-nedv
Égetve lecseppen
Fojtogató keser kíséretében.
Csosszogó léptek
S a kopogó papucshang
Dobhártyámhoz értek
De már csak emlékképek.
Bennem élnek.
A téridőben mi körülvesz
Csak az Űr maradt
A megszokás átalakult
Egy szemvillanás alatt.
A ház s az udvar fénye
És mindnyájunknak jelenléte
Nem tükröződik vissza
Megfáradt szemében
Kicsi vézna anyámnak.
Más napokat szül a változás
A hirtelen jött távozás.
Rés a légben hiányt érlel
S a diófa tövében
Árnyéka minden nap
Megmarad.
S ahogy ott álltam a temetőbe
Megrepedt a lelkem tőle
Egy sóhajom
Elakadt a torkomon
Csendben voltam tehetetlen
Nyugodj anyám békességben.
Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom
Ahogy a receptorokon át a
Megdöbbenés
Az értelemben öszpontosul.
Elnyeli a világot.
Úgytűnik Mindent
Egy időre bizonyosan.
A tompán érzékelt valóság
Ahogy a semmibe vész
Letaglóz.
Fénytelen akna mélyén kuporog
Ego-Szilánkok közt
A megszabdalt lélek.
Kong
Akárcsak a torony régi
Repedt harangja
Mikor imára hívja az alázatosakat.
Torkaszakadtából üvölt
Toporzékol a tompa bénultság
Egy csendes szem-nedv
Égetve lecseppen
Fojtogató keser kíséretében.
Csosszogó léptek
S a kopogó papucshang
Dobhártyámhoz értek
De már csak emlékképek.
Bennem élnek.
A téridőben mi körülvesz
Csak az Űr maradt
A megszokás átalakult
Egy szemvillanás alatt.
A ház s az udvar fénye
És mindnyájunknak jelenléte
Nem tükröződik vissza
Megfáradt szemében
Kicsi vézna anyámnak.
Más napokat szül a változás
A hirtelen jött távozás.
Rés a légben hiányt érlel
S a diófa tövében
Árnyéka minden nap
Megmarad.
S ahogy ott álltam a temetőbe
Megrepedt a lelkem tőle
Egy sóhajom
Elakadt a torkomon
Csendben voltam tehetetlen
Nyugodj anyám békességben.
(Senrjonix)
Óh, de senyvedős a lét.
Óh, de mentegetős a halál.
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, ha fáj is az élet,
Mosolyogj, szívedből bút kerget.
(Senrjú)
Szépséged bújik,
Szépséged szemedben él.
Most már nem is fáj.
*
Óh, fájdalom ébredni!
Óh, búcsúzva kéne hunyóznom.
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, ha vérzik is szíved,
Mosolyogj, büntesd az irigyet.
Szépséged tűnő,
Szépséged ráncosodik.
Lelkemben hord’ lak.
*
Óh, gyermeki lélek nincs…
Óh, elátkozott létem fájom…
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, mint gyermek, nem félve,
Mosolyogj, viszonzást remélve.
Szépséged gyógyít,
Szépséged megnyugtató.
Maradj még kicsit.
Vecsés, 2019. június 20. – Mórahalom, 2019. augusztus 01. – Szabadka, 2019. szeptember 7. – Kustra Ferenc József – anaforában írva a senrjon. Alatta a senrjonix vers Jurisin (Szőke) Margit munkája. A senrjú –kat Farkas Tekla írta.
Óh, de senyvedős a lét.
Óh, de mentegetős a halál.
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, ha fáj is az élet,
Mosolyogj, szívedből bút kerget.
(Senrjú)
Szépséged bújik,
Szépséged szemedben él.
Most már nem is fáj.
*
Óh, fájdalom ébredni!
Óh, búcsúzva kéne hunyóznom.
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, ha vérzik is szíved,
Mosolyogj, büntesd az irigyet.
Szépséged tűnő,
Szépséged ráncosodik.
Lelkemben hord’ lak.
*
Óh, gyermeki lélek nincs…
Óh, elátkozott létem fájom…
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, mint gyermek, nem félve,
Mosolyogj, viszonzást remélve.
Szépséged gyógyít,
Szépséged megnyugtató.
Maradj még kicsit.
Vecsés, 2019. június 20. – Mórahalom, 2019. augusztus 01. – Szabadka, 2019. szeptember 7. – Kustra Ferenc József – anaforában írva a senrjon. Alatta a senrjonix vers Jurisin (Szőke) Margit munkája. A senrjú –kat Farkas Tekla írta.
Vénség… vízió
Mond: a sötétség és a fény egy?
Mond: a fény és az árnyéka egy?
Mond: a kiáltás és a csend egy?
Mond: a csend és a hallgatás egy?
Mond: a tűz és a vizecske egy?
Mond: a víz és a szárazság egy?
Mond: ezekből bármikor lehet elegy?
Mond: elegyből van olyan, mi tönkremegy?
Ellentétek... eggyé nem lehetnek.
Ha nincsenek elegyek, tönkre sem mehetnek.
*
Volt el nem vesztett arcom, mint akárki másnak,
Tudod, hogy én is áldoztam a várt csodáknak?
Csodát meglelni mindig vágytam,
Kerestem... drágán fizettem, rá mégsem találtam.
*
Gyermekkoromban a nagypapám lovakat patkolt,
Volt, hogy barátom volt az ördög… a frissen parkolt.
Gyermekként angyalokkal játszottam,
Életutamon az ördög megkísértett... kijátszottam.
Létjátszmáimat végigjátszottam...
*
Látom, hogy a lelkembe befészkelte magát a kín…
Látom, hogy a szememben színtelen minden... öregszín.
Vecsés, 2018. február 17. – Szabadka, 2018. február 19. – Kustra Ferenc – a verset én írtam a 10 szavasokat, szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe:” Az élet ördögi játszma…”
Mond: a sötétség és a fény egy?
Mond: a fény és az árnyéka egy?
Mond: a kiáltás és a csend egy?
Mond: a csend és a hallgatás egy?
Mond: a tűz és a vizecske egy?
Mond: a víz és a szárazság egy?
Mond: ezekből bármikor lehet elegy?
Mond: elegyből van olyan, mi tönkremegy?
Ellentétek... eggyé nem lehetnek.
Ha nincsenek elegyek, tönkre sem mehetnek.
*
Volt el nem vesztett arcom, mint akárki másnak,
Tudod, hogy én is áldoztam a várt csodáknak?
Csodát meglelni mindig vágytam,
Kerestem... drágán fizettem, rá mégsem találtam.
*
Gyermekkoromban a nagypapám lovakat patkolt,
Volt, hogy barátom volt az ördög… a frissen parkolt.
Gyermekként angyalokkal játszottam,
Életutamon az ördög megkísértett... kijátszottam.
Létjátszmáimat végigjátszottam...
*
Látom, hogy a lelkembe befészkelte magát a kín…
Látom, hogy a szememben színtelen minden... öregszín.
Vecsés, 2018. február 17. – Szabadka, 2018. február 19. – Kustra Ferenc – a verset én írtam a 10 szavasokat, szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe:” Az élet ördögi játszma…”
