Jeges a hajnal,
Ködfátyol-bajjal.
Trén-ló reszketve fázik.
Orosz… orgonán játszik.

Szomorú a katona, már épphogy majdnem megfagyott.
Éjjel a rettenetes hidegben fegyver befagyott.
Sok az orosz rohamozó,
Lépése nem rogyadozó...
Aknavetős zárótűz,
És nehézágyú-sortűz.

Ha nem lőnek, akkor van jégre lefekvés.
Priccsen gondolat nélküli képzelődés…
Behallik a hó reccsenés,
Itt biz' nincsen víz csöppenés.

Kintről hallani a hó roppanást,
Bent át kell élni az álmodozást.
Abba kéne már hagyni mocorgást.

Kis elalvás…
Kis álmodás…
Priccsnyikorgás.

Orosz oldalról máris lőnek,
Kiket eltaláltak hörögnek.

Zuhanórepülés... ha köpünk, az a vízesés,
Aknazuhogás játszik velünk, mint egy jégverés,
Negyvenhárom nagyon télies januárja van,
Szomorúság ural minket… már, ki életben van…
Szinte érezni, hogy a halál, maga fújja ezt a szelet,
Kiváltva a keserűséget, ránk öntve, jeges hideget.
Ami itt van, jeges és vérfagyasztó,
Mert, még van itt a derékig érő hó…

Végtelen hómező hímjén állok,
Látom, nem létező padkán várok,
Itt várni valamire... az átok.

Kellenének magyaros sült hús szeletek.
A fronton nincs, így bánatosak a szemek.
Hiába akarnék én fény lenni az orcádon,
Amikor, nagy fagyássérülés van az arcomon.

A tartós hóvakság színorgiájába, meredten nézek,
Itt a csontkemény, fehér jégtömb, maga a megfagyott lélek.
Itt a kifosztott lelkek csak állnak sorba,
Mind benne szorultak a nagy jégakolba...

Egy pillanat csak az élet.
Az előbb láttam, hogy nevet.
Most-már épp’ halálba megyen…

Az otthon emléke a vastag hóban hever,
A vad hideg, vadul rajta még egyet teker.

Hideg a hajnal,
Hideg az alkony…
Frontharcos lába már megfeketedett,
A halál szerint: éltél már eleget?

Zúgón csendes imákban, hol van a menny?
Hol van a pokol, hogy tudd merre is menny!
*
Lét homokóra
Itt, sokaknak befagyott!
Már, örök idők…

Vecsés, 2016. október 27. - Kustra Ferenc József- íródott; alloiostrofikus versformában, törté-nelmi emlékezésként, hőseinkre, az ottveszett katonáinkra!

Eszperente nyelven…

Ejnye-bejnye, teremtette,
Ember, nedveket szerette.
Fenekedve erjesztette.

Nedveknek lenyelete kellemes,
Szerette! De reggel rettenetes!
Léte ezért, szétszedett, elegyes.
Lehelete, egyenest fertelmes.
*
Lélek, defektes,
Cselekedet sekélyes.
Megfeneklett kedv.
*
Kelyhet, remegve vette kezébe,
Bevette e nedvet nyeldekébe,
Lekergette bélésébe,
Bele evett levesébe.

Észrevette, nedve régen elment,
Helytelen cselekedete mellett,
Kellene, szerezzen rendes kedvet!

Véreres szeme elmerengett,
Lelkecske éppen, felleledzett.
Életet kerget cselekedet.
*
Cselekedetek,
Elvégezhetetlenek.
Ferde nézések…

Vecsés, 2013. május 3. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.

Innen nèzve elèg nagy,
Onnan nèzve benne vagy.
Fenntröl nèzve szakadèk,
Alùlròl mèg bebùjnèk.

Innen nèzve ôrület,
Benne lenni,
Benn lehet.
Onnan nèzve kurva szèp,
Harmadiknak bemennèk.

Innen nèzve elveszett,
Amit itt valaha keresett
A làny
Meg a fèrfi.

Innen nèzve àldozat
Onnan nèzve egy làncolat
Tettet a tettes,
Majd utolèrik,
Ès szerepeiket
Felcserèlik.

Innen nèzve mutatòs dràma,
Onnan nèzve bizony
ez làrma..
Nincs katarzis csak a bün,
Reggel meg felszedem
Az eldobott gyürüm.

Innen nèzve ez kalitka,
Onnan nèzve meg nem ritka, hogy
Eljàtsszuk ùjra a szerepet,
Amit egyikünk sem keresett,
Hanem kapott…
S mègis, csak-csak felavatott.

Innen nèzve mutogat,
Kissè gùnyosan
Utalgat,
Hogy akàr
Kinn vagy benn
Közel ès tàvol,
Nem esik messze…
Ugye...a fàtol.

Innen nèzve nem làtod.
Onnan...meg mèg nem látod.
Màs perspektìva nincs,
Csukd be a szemed,
Làtod, a sötèt is vezet…
Nem csak a fèny
Ìgèri a fèrfi
S ùjra indulunk
Keresgèlni.

Kicsi voltam és elég huncut, de te még a széltől is védtél.
Sok csíny van mögöttem, de te sosem engedted el kezem.
S mikor felnőttem én fogtam szorosan kezed, megígértem mindig melletted leszek.
A szeretet, amire neveltél megmaradt, őrzöm szívemben.
Tudom hatalmas próbán vitt az utad, a fájdalmat letenni nem tudtad,
Elvenni én sem tudtam.
Harcoltál édesanya, mosolyogva bátran.
De a mosoly mögött ezernyi kín van.
Az otthon veled volt igazi, te vártál haza csillogó szemekkel,
S ölelésre tárt kezekkel.
Mindig mondtad, ha melletted vagyok bajod nem eshet.
Most mégsem... nem tudtalak megvédeni téged, elfáradt törékeny szíved,
Megtörte ez a kemény élet!
Mondd csak édesanya, jó neked az égben?
Nem fáj már semmi sem neked?
Isten karjaiban békét leltél?
De édesanya mi lesz velünk kiket szerettél?
A hiányod mi feledhetné?
Látod megtört szívünket, soha nem múló könnyeinket?
Elengedtünk... de csak mert semmit sem tehettünk.
Látsz minket az égből?
Annyira szeretünk, s hiányzol nekünk.
Szeretetünk soha nem múlik és nem is csökken.
Legyen könnyű mostmár terhed,
Istenre bízlak téged.

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!