Összetört szívem bús kesergője
Csókot kért tőled, néma halott,
Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle,
Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.

Oh! ha leszállnál a magas égből
S lelkem akarnád vídítani,
Könnyem, mely most hull sűrűn szememből,
Nem volna tovább mért ontani.

Vagy ragadjál ki, hő szerelmeddel
Földi posványság csápjaibul,
Várlak epedve, kedvesem! jöjj el!
Szánd meg a könnyem, mely egyre hull.

Összetört szívem bús kesergője
Csókot kér tőled, néma halott.
Nem szeretsz már te, nem hallsz felőle,
Nem kellesz nékem, oh! átkozott!

Elfonnyadt szerelem illata kisér
Örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét
Hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel
Virágos ágra hullott beteg csillag a lélek.

1930

Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.

Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!

Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.

Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek tőled!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.

Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
Zárj örökre szivedbe.

De bár tőled elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szivedből ki ne ejts!

Hiszen, majd mikor porunkból
Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.

Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.

[1799-1802 között]

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.

Ó messzi, messzi két szép Asszonyok!
Egy asszony s egy leány szivembe verten.
Mig értük tornáz ifju, büszke lelkem,
Vágyam közöttük gyáván kóborog.

És jaj a Végzet átkozott-konok,
Duhaj mámort csihol sötét szememben
S dús, ölelő-nagy ágyu véreremben
Értük lihegnek megváltó borok.

A lány: Ős, termő, naphajú mező,
Az Élet vár szent méhében magokra
S úgy szól szava, mint hallgatag habokra
Ha lágyan símul esti evező.

Az asszony: Város, bűnös elveszés,
Rejtelmes és meleg homály, hol bongva
Búg esteórát vágyak titka, tornya
S forró polippá ájul át a kéz.

Két tulsó part. Közöttük égtem annyit
S csókolja most is nagy szivem a Bor.
Mint szép, tünő nap bánata mikor
Fáradt folyón sötéten átaranylik.