Valami nagy csínytett után
Megvertem vidám kiskutyám.

Rámnézett mint síró gyerek,
De hűek ezek a szemek.

Szinte mondta: ne bánts többé
Veled leszek mindörökké.

Most már öreg. Sok év után
Mintha nem nézne már úgy rám.

Úgy néz, mint beteg emberek:
De hűek ezek a szemek.

Én látlak jönni . . .
Fejed körül koszorúval,
Szemedben a régi búval.

Piros virágok intenek,
Vidám tündérek szállnak,
S a földre rózsát hintenek,
Én itt, az éjben várlak;

Én látlak menni . . .
Eltűnik a tündér, a virág,
S nem történt semmi.

Ruhája dísz, ajka rubint,
S mint napsütés az égen áll.
A fojtott légben bent és kint
Émelyítő parfőmje száll . . .

Obeliszkként áll mindenütt,
Tömjénezik haját, szemét,
S ő együtt kacag ott velük.
Tanyája minden söpredék.

Engem nem ámítsz kékszemű
Karcsú testű virág álom,
Szép vagy és mégis keserű.

Én azt a szép leányt várom,
Akit a lelkéért szeretek,
S felemel, hogyha süllyedek.

Várok.
Talán haza kéne menni:
Mert nem jön senki, semmi.

Mégis mintha jönne ott:
Már látom az arcát, a szemét,
Találkozunk és folyik a beszéd,
Rózsás a kert és vidám az élet.

Várok.
Haza fogok vele majd menni.
(És nem jön senki, semmi.)

Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.