Hosszú, hosszú távollét után érkezem haza. Alig négyéves kislányom megismer. Szeplős pisze orra, ragyogó kék szeme, gyönyörű kis arca, rám nevet, s mondja: Apa szia. Feledhetetlen szép pillanat.

Nagyon jó volt boldognak lenni,
Volt értelme élni, remélni,
Most meg üres minden,
Unalmas, fájó, boldogtalan.

Csak soha ne jutnál az eszembe,
A csókod íze se lenne
Emlékeim gyöngyszeme,
Nem tehetek róla, szenvedek.

El kellene mennem innen,
Messzire, ahol senki sem ismer
És lesz talán aki igazán szeretne
Talán nekem is jobb lenne.

Nem mehetsz mindig a fényben,
az árnyék is kell Neked.
Ha mindig a Napba nézel,
Könnyes lesz a két szemed.

Jó az árnyékban megbújni,
hol, ölelhetsz, kit szeretsz.
Ha el talál hagyni Téged,
eltitkolhatod fájó könnyedet,
ne nevessen rajtad a gúnyos tömeg!

Amikor felnézek az égre,
Te jutsz az eszembe,
hogy talán ott ragyog a szemed fénye,
hiszen sajnos elmentél örökre,
csak egy fényképet hagytál nekem emlékbe,
amitől sokszor könnyes a szemem,
hogy tudom, már nem lehetsz itt velem,
hiába is vár téged Anyu a szívem!

Miért mentél el,
még nem neveltél fel?
Pedig szükségem lenne Rád,
drága jó Anyukám,
hiszen magamra hagyott Apukám
amikor Te lehunytad két szemed,
így Nővérednek jár a köszönet,
hogy felnevelt engem,
s megtett értem mindent,
amit csak lehetett,
ilyen az, Akiből ömlik a szeretet!