Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?

Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.

Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.

De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.

Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.

Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.

Oly sokan kérdezték, mért írok mindig
olyan szomorú verseket?
Talán azért, mert nehéz az élet,
s úgy a lelkemen viselem.

A megfáradt arcok mosolyhiányát
melyek úgy tűnnek fel nekem,
mint könnytől csillogó megtört szemekben
messze révedő tekintetek.

Kínos mosolyok ülnek az arcon,
s kényszer kacajok csengenek,
bárhogy titkolják, mindig megérzem,
mennyi fájdalmat rejtenek.

Olyankor szeretném nekik adni
szívem melegét teljesen,
hogy felolvassza a jégvirágot
a dermedtté fagyott lelkeken.

Szeretnék nekik erőt adni,
bár az enyém sem végtelen,
hogy letéphessék hatalmas láncuk,
mely börtönbe zárja lelküket.

Hisz aki boldog, magasan szárnyal,
s ereje szinte végtelen,
mint a csillagok sokasága
ott fent, a tejútrendszeren.

Amikor boldog arcokat látok,
én is teljesen más leszek!
Istenem! Nézz le, s derűt sugározz
ott ahol mosoly nincs jelen.

Hiszen ott van a legnagyobb szükség!
Ott töröld le a könnyeket!
Had lássam, ahogy mosolyognak
azok a megtört emberek.

Olyan jó, néha amikor végre
fáradtan hazamegyek,
az a csönd, ami engem vár otthon,
amikor megérkezem.

A pihenni térő napkorong fénye,
amely az ablakon át
beköszönöm nékem és búcsúzóul
fényével hinti szobám.

Meleg sugarát rám vetíti
s mikor az arcomhoz ér,
búcsúcsókot nyom homlokomra,
azután pihenni tér.

Pihennék én is szemem lehunyva,
az ágy már megvetve vár,
de nem tudok: hiszen hiányzik hangod,
s nélküled üres az ágy.

Tudod: mióta eljöttél hozzám
másképpen fest a világ!
Bármilyen nehéz is, karodba bújva
megnyugszom. S nem félek már.

Most messze vagy. S nélküled olyan
hideg a megvetett ágy.
Siess hát haza! Annyira várlak.
Nélküled üres a ház.

Ott, a távoli réteken, hol
napfényben fürdik a táj,
ott szeretnék most kóborolni,
szívem most úgy oda vágy.

Hol a táj most annyira színes,
s olyan szép most a határ,
piros pipacsok, szarkalábak
között a kedvem is más.

Most csak egyedül kóborolnék,
hisz szívem annyira fáj,
nem akarom, hogy sírni lásson
senki, hogy nem tudja más

mért sírok, hiszen nem bánt senki,
és mégis: valami bánt,
nem is értem, hogy mi van vélem,
hisz csak a hiányod fáj.

Valami furcsa fájdalom
most lelkemben ütött tanyát,
kínzó, égető szenvedéllyel,
s nyugodni sehogy sem hágy.

Kereslek. Lehunyt szemeimmel
látom az arcodat már
magam előtt, és egyre kérdem:
mikor jössz? Nem bírom már.

S látom: szemeid íriszében
hogy te is ugyanúgy vágysz,
arra a forró pillanatra,
mikor a karodba zársz.

Oltsd el a lámpát. Zavar a fénye.
Nem kell semmilyen fény nekem,
csak te, hisz a szemeid fénye
oly szépen világít nekem.

Most csak bújj hozzám. Te légy a mécses,
mely utat mutatva világít nekem,
Hiszen úgy félek. E gonosz világban
lassan már sehol nem lelem helyem.

Ma éjjel minden bánatodban,
s örömben osztozom veled,
ha fázol, majd felmelegítlek,
s ha kell, majd takaród leszek.

Ma éjjel úgy bújj majd hozzám,
hogy eloszlasd minden kételyem,
amely úgy kínoz. S kérlek.
Ne okozz csalódást nekem.

Tudod, hogy egyetlen álmom,
csak az, hogy veled legyek,
s nem kell semmi, csak úgy szeress engem,
ahogyan én szeretek.