Hanyatt esett nap
Arca dühében izzik,
Kivörösödött.

Ablakhoz tapadt
Rozsdás levelek könnye,
Elmúlást sirat.

Méltóság fája
Tócsának vizébe lép,
őszi alkonyon.

Suttogó este
Fekete árnyék oson,
Felhő-vonulás.

Csillag szemű ég
Őrzi lucskos föld álmát...
Éjjeli műszak.

Lassan jár a Hold,
Vigyázó tekintettel...
Föld felügyel-ő!

Víz tükrében galagonya, s csipkebokor tüze ég,
Mélyen ível a folyóra korhadozó öreg stég.
Búcsút int a forró nyárnak, mindkettőnek közelg vég,
Emléküket megőrzi majd Földnek lelke és az ég.
Rendre forog az időnek láthatatlan kereke,
Minden évszak büszke lehet, meg a maga szerepe.

Ősz köszönt ránk nektár ízzel, tarkaságok serege,
Színkavalkád közepette lehull a fák levele.
Rázza a szél a friss paplant, elteríti szerteszét,
Narancsos-nyár imádkozza morcos ősznek kegyelmét.
Vénasszonyok huncutkodnak, a hőst musttal itatják,
Megrészegült izzó szemmel nap sugarát kicsalják.

Bekerül biz a sok termény, mire az ősz elgurul,
Minden szorgos magyarokra letekint az ős turul.
Oly mesés itt a természet, nincs is hozzá fogható,
Összes évszak kíméletes, kellemesnek mondható.
Rege szarvas csoda táját ölelik a Kárpátok,
Megvédik zord éghajlattól, ősi földet áldjátok.

Hétköznapi pszichológia a gyűlöletről…

Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg itt kóricál, ő mint, lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!

Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok,
Öregen már tudom, ennek immár nem lesz vége… csak harcok…
Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok.

Most meg még, támad ez a tetves vírus is,
Gödörben elbújni nem lehet… vagy mégis?
Most meg még, támad ez a tetves vírus is.

Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen,
Sokan igényelnék, de a szeretet hiánycikk, az életmocsok, végtelen.
Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen.

Ha kis szeretet legalább volna, valaki leeresztene egy létrát,
De a gyűlölet ilyesmire nem képes, néz engem és csak saját hasznát.

Matt-fekete éjekben fáklyával kutyagol a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, jó lenne belerugdosnom.
Fénytelen éjekben minek is dolgozzak ekkorát,
Itt van a sötét nappalokban végig, a nemjóját.

Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás,
Egy, amit tudok, e tetves élet, oly’ haláltusás!
Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás.

Itt lent csak mocsok van, abból fölöttébb jól leinformált vagyok,
A mocsoknak meg hiába is közlöm, hogy szeretetre vágyok…
Bennem lassan már egyéb érzés sincs… pfuj, gyűlölet: csak a nagy szkeptikus!
Bejövő szeretet nélkül a mocsok minden, de nem antiszeptikus.

Mézes bödön itt biz', nem tölti föl a lelkemet,
Így jobb híján fogadja féktelen gyűlöletet.
Meggyőződésem, hogy lelkem már öregedvén, nem lobban újra…
Szeretettel teli gyermeki mivoltom, nem tör elő újra!
Akkoriban én még a gyűlöletről nem is hallottam semmit,
Ma meg, mint egy medencében ebben úszkálok… nem várok senkit.

Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem,
Mivel én is tudom, hogy életem a saját lehetetlenem…
Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem.

Sötét tettek, még sötétebb szavak tódulnak fájón… ellenembe,
Istenem, hol van a szeretet? Így élek, a lehetetlenembe’…
Szeretetre, mint fő táplálékra volna szükségem,
De, ahogy a sorsomat belülről hosszasan nézem,
Ez a finom, éltető étek az, amiben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves fáklyával csoszogó itt van, irányítja létem.

Leszögezem, emberi fajban a gyűlölet a legfőbb érzés,
Háborúk, anyagi érdekek, a szegénynek uralása; és
A béke, mint horizont messzi távolban végleg maradása,
Mutatja, hogy ember a farkasa az embernek, nem csak máma.
A sötét és a világosság nincs szétválasztva az emberben,
Csak él ez a faj, erőszakban, gyűlöletben, lehetetlenben.
A mocsok nagy szeretetlenség gödrében a bársonyos vaksötét az úr!
Onnan nem is látom, amikor estefelé a napsugár, hah! Elpirul…
***

Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg csak itt kóricál, mint lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!

Matt-fekete éjekben fáklyával világít a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, de jó lenne megrugdosnom.
Szeretet, éltető étek az, miben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves, fáklyával csoszogó, irányítja létem.

Gondolja valaki, hogy nem próbáltam innen kiszabadulni
És akkor szabadon egy szeretetteljes, jó életet élni,
A gyűlöletet elhagyni, annak, kinek ez lételeme,
De, nem ment, gondoljon bele mindenki és meglesz rémképe…

Vecsés, 2020. március 29. – Kustra Ferenc József – versben és 3 soros-zárttükrös -ben íródott és önéletrajzi írásként.

Vizionálom, hogy vele sosem vagyok egyedül…

Nekem a magányom a legjobb társam,
Így nem vagyok egyedül, ő a váram…
Ahogy botorkálok az utamon,
Elmém csak köröz, nagyon kutatón…
A szívem folyvást csak remél,
De meddig tart ki a… jövél!?

Körbenézek, mint senkiházi,
Koldus jön szembe, nem akárki!
Mind a ketten csak éhezünk, legalább a jó szóra.
Árokpart… ülünk, napfény jő hajnali virradóra.

Egy nincsen csak, hogy senki nem fogja meg a kezem,
Pedig egy kézszorításért eladnám a lelkem…

Volt nála lőre, azt ketten pirkadatig meg is ittuk.
Mindent átbeszéltünk, előbbre azonban nem jutottunk.

Elváltunk, én kóricáltam tovább
Semmi nem változott, hovatovább…

Magamhoz öleltem a magányomat, nehogy már őt elveszítsem,
Azt igen nehezem bírná elviselni kilyukadt lelkiségem…
Sorsunk eggyé vált, de úgy, hogy ölelve, megfogtam a saját kezem…

Vecsés, 2015. január 1. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Viharos idő...
Csepp loccsan a tócsában.
Libabőrös nap.

Felhőtakaró
Sötétre hízta magát.
Nyála csordogál.

Korgó gyomrú ég,
Szeme villámokat szór...
Dühöngő könnyet.

Esőt permetez,
Prüszköl a fújtató szél.
Vacogva tüsszent.

Didergő vidék
Hajlongva dagaszt sarat...
Kémények füstjét.