A csorda ügetve halad
a gyér erdőben,
és a föld dübörög
nehéz lábuk alatt.

Őrszemek csapkodó
nagy fülekkel védik
a csorda mindkét oldalát
ha netán veszély adódna.

Köztük kicsi és nagy,
fiatal és öreg,
egyenletesen halad
mint egy szűrke hadsereg.

Aztán váratlan veszély!
Ember szag, attól a turbános,
fehér köpenyes lényektől kiknek
egyetlen célja a rabságba ejtés.

Az őrszemek trombitálnak
hogy irányt kell változtatni,
de hirtelen egy fiatal borjú
elveszti az eszét és előre fút.

Anyja aggódva utána fút,
megzavarja az egész csordát,
mely félreérti indokát,
és vakon követi -

egyenesen az ember
alkotta csapdába.
A csorda átverve megáll
a bekerített területen.

Fejükkel idegesen le-fel
bólintanak és orrmányukkal
ide-oda csapkodnak, mert a
csorda elveszve érzi magát.

Egy öreg nagyméretű nőstény
előre lép. Az ijedt kis borjú,
ügyetlenűl és tehetetlenűl
próbálkozik anyjához férni,

de durván fel lesz rúgva.
Az öreg nőstény felette áll,
és súlyos lábbal elkezd
dörömbölni mint egy hatalmas

irgalmatlan bírói kalapács,
addig míg a borjú utolsó
gyöngülő és fáradozott
lélegzete el nem halkul.

A nyitott és rózsaszín
szájból habzó vér csorog
éa az elefánt csorda ítélete
emígy végre van hajtva.

Mikor a háború kitört
senki nem lett felmentve.
Egyenruhába öltöztünk,
az élet ezt így rendelte.

Egy bajtárs felfelé mutatott,
ki szeretett verselni.
Azt mondta hogy eltűnt a nap,
és az eget is kell keresni.

Rengeteg halott hátra maradt
nyitott szemel, földön fekve;
kinek lába, karja lerobbant,
az kúszott ha más fel nem vette.

Aztán elhalkult az ágyú szó,
és nem volt szükség kiabálni.
A világ annyira néma lett hogy
a csendet nehéz volt kiállni.

Fáradt és csüggedt voltál,
a műhelyed teleszórva ötletekkel.

Balzac gipszből, tekintete délnyugat felé,
a Táncos agyagból egy nedves szövetbe burkolva.
Árnyék és fény,
de inkább a Pokol Kapuinak árnyalatai.
Gipsz, bronz, agyag és szépia -
egy fakuló, süllyedő estélynek vállalatai.

És akkor a múzsád hátulról támadott -
elragadta torkodat
hogy szemeid majdnem vérrel könnyeztek,
Egy hosszú pillanatig összefonódtatok.
E pillanat olyan volt mint egy való jelenet.

Most meg van örökítve - Musée Rodin, Paris -
A SZOBRÁSZ ÉS MÚZSÁJA -
sötét csiszolt bronzból öntve,
melyben egy álom és egy látomás
egybe vannak kötve.

(3 soros-zárttükrös)
Megöregedtem, én vagyok a peches életem olimpiai bajnoka…
Utóvédharcot is magam folytatok, mivel én vagyok életem csahosa.
Megöregedtem, én vagyok a peches életem olimpiai bajnoka…

Az életem belém férkőzött, mint Madridba az ötödik hadoszlop.
Nehéz nekem a saját életem... bizony, még belőlem mindig csak lop.
Az életem belém férkőzött, mint Madridba az ötödik hadoszlop.

Nem kegyes a lét,
Lassan-lassan fel emészt.
Nem volt szerencsém.
Voltak csodás álmaim,
Létem zúzta szárnyaim.
*

(10 szavas)
Mennék én tovább, de hová?
Ilyen öregen, már csak… sehová.

Út előtt állok...
Hová vezet... induljak?
Éveim kötnek.
Szállnom tovább kellene,
Harcolni léttel, szembe?
*

(Sedoka)
Erőm már fogyott!
Teljes érték hiánya!
Napsütés, csak megtéveszt.

Dominancia
Nálam az erőtlenség!
Felhőkből Nap kukucskál.

Napfény nem segít,
Erőm fogy, testem alélt.
Létem őszbe ért.
Nem forrt össze tört szárnyam,
Társra hiába vártam…
*

(10 szavasok)
Ha öreg fa lennék, már roppanna a törzsem,
Ágaim… létem

A létem, már elég régen érdes,
Lelkem beletörődő, nem mérges.

Nincs más hátra, élni kell létet
Sőt lehet… emelni tétet…

Létem lejtőjén,
Csoszogok... még élnem kell!
Bár, lét terhe nagy.
Szárnyalni még szeretnék,
Fenn, hol az ég azúrkék.
*

(Sedoka)
Izzadva érzem,
Hűvös szellő becsapott.
Hazug frázist lerakott!

Létem izzadós,
Hónaljam, nincs mi hűtse.
Lélek nehezen érti.

Sivár a létem,
Éltető nedű fogytán.
Lelkem nem érti.
Szállni már sosem fogok,
Lét konok, könnyem csorog.
*

(3 soros-zárttükrös)
Bíztam az életemben, vágytam, hogy jó legyen…
Megtaposott életem... testemen-lelkemen.
Bíztam az életemben, vágytam, hogy jó legyen…

Jót is reméltem,
Rosszat kaptam tengernyit.
Létem lesz vesztem.
Hittem az életemben,
Ám szárnyam… csökevényben.
*

Saját életem veszejtett el?
Mi történt... már hetven évemmel?
Saját életem veszejtett el?

Vecsés, 2013. január 7. – Szabadka, 2018. július 14. – Kustra Ferenc – A vegyes formákat én írtam, alájuk a tankákat, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A tankák címe:”Létem zúzta szárnyaim”

Bíbor dallamot játszik az égi fényorgona…
Ahogy esteledik, hallik éj haragos szava.

Mint hegedűn, dallamot játszik a szél a villanydróton,
Ósdi trükk, amikor közeledik… ott ül vihartrónon.

Bíborba burkozó estét, esdő, sírva remegő hangja kíséri,
Titokban megígérne mindent, de már csepegő esőség kíséri.
Már ázok, felettem az eget súlyra rajzolt felhők borítják,
A hullámban támadó szélrohamok, drótot nyivákoltatják,

Felhők szemből- támadva jönnek és már ránk is telepedtek,
Bíborfény nézi, felhők mennyire eljellemtelenedtek.
A fény még arrafelé, magasban... barika felhő-nyájat festegetnek,
Ami nagyon jóra sikerült és nagy élmény, szépség, bámuló szemeknek.

Én is nézem ezt a kivételes szépséget, közben arcomon eső csorog…
Bár itt esik az eső, ideért a szélvihar is, fény, csak idetántorog…
Idevetült bíborfény ezt is megfesti, és csorgó víz… mint vörösbor csobog…

Közben megjött a zord sötétség, ideért, biztos az esti gyorssal jött,
Bíborfényt inzultálta, gáncsolta, lelökte a látóhatár mögött…
Jól érezte magát láthatón... neki segítő sötét felhők között.

Vecsés, 2015. július 24. - Kustra Ferenc József