Lelked kapuját tártad ki
Előttem
Harsonák üdvözlő ricsajával
Királyt sem fogadtak különben

Ölelésre kész karodal
Bátorítón jöttél szembe
Szemed égi fényével védve
Rejtelmeddel elárasztottál

Érzelmek dimenzióján át
Más világba süpped a lét
Édeni Váradban
Szabad vendég vagyok
Hol szereteted nektárával
Szomjam itatod

Titkok gátja
A szellem folyamának
Nem áll útjába
Az élet vizével elkeveredik
És nem tudni a határt
Hol kezdődik
A Te és az Én
Már csak - Mi vagyunk
Magunkban egy Fél
Egyedi világunk közepén.

Homok dűnék
Monokromatikus arca
A horizontig végtelen
Ameddig ellát a szem
Tűnő illúziók
Rejtélyek kíséretében
Naponta változik a széllel
A fénnyel
Akár a szellemi benső
Örökmozgása
Az érzelmekkel

Kavargó homokszemcsék
Üllepednek
Felreppennek
És az állandó sivatag
Arculata mást mutat
Mint a tegnap
S a holnap
Titok lappang
Völgyek hűvös árnyékában
Akár az agytekervények
Mélyén

Minden sejt egymagában
Mint homokszem
A nyílt határban
Elveszik

Az Egész-lényeg
Ha összekötődik
Beteljesedik
A csoda
A kapcsolat-harmónia

Könnyben fuldoklik
A szél és nagyon süvít.
Emlék ül, kövön…
*
Sírkő csendesen
Csak fekszik padom mellett.
Elhunyt őseim…
*
Álmaim, vágyaim, ma már mind, távol kóborol,
De szép emlékképem van, képzeletben valahol,
Ez a novemberi reggel, nagy titkokat takar,
Kutya fekszik egy sír mellett, hasán egyet vakar.
A novemberi hajnal érzelem hegyeket mozgat.
Nagy a felhőség felettünk, de könnyeket nem hullat.
*
Sírkertben is köd…
Csendes levélmorajlás.
Ringató halál…
*
Képzeletben visszamegyek én a mától nagyon riadtan,
Emlékszem még, hogy milyen voltál, mit szerettél, megfáradtan.
Te nem vagy már meghaltál, minthogy élj miattam föltáratlan.
*
Folyódba lépni
Újból már, biz’ nem lehet.
Csónak elúszott.
*
Víznél sem az már
A fodor mi régen volt.
Hullám is elhal.
*
Itt most gondolatban pár kortyot iszogatok veled,
És enélkül túlvilágon, a helyed, hogyan leled?

Lelkem itt most, ki is buggyan,
Sírodon nagyon is koppan.
Hallod-e, hogy az ész roppan?
*
Sírok, fénylenek
Sok mécsesnek lángjától.
Felemelően.
*
Szívem kalimpálva ver, oly' nagyon emlékszem rád,
Hogy beszélgessünk, gyakran én is elmentem hozzád.
Billiárd lett a vége, nejed, „sört vágott” hozzád.
*
Az emlékkapuk
Nyílnak, szépség kitódul.
Jó a társaság…
*
Te már a megnyugodott lelkek templomában vagy,
Én már fázok, megyek is, ha feltolult emlék hagy.
Sírod lesz még hidegebb is, most még nincs itt a fagy.
*
Csend van, nyugalom.
Gyertya füstje hullámzik…
Pihenő lelkek.

Vecsés, 2016. április 4. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban.

Óh, Istenem mond, Te az embert jónak teremtetted?
Mikor már megvolt, rendesen át is adtad a hited?

Az ember, most kevés jóval rendelkezik,
Legfőképp, belőle szeretet hiányzik.
Kevesen vannak az úgynevezett jó emberek
És mindenütt találhatóak fenegyerekek.

Minden ember, mind ártatlanul jön a világra,
Majd közösségtől elsodorja tapasztalata,
Hogy nem kell jónak lenni, minek? Mert ez neki nem nyereséges…
Inkább kevesek között uralkodni... ez neki elégséges.

Ma tán’ azért nem járnak gyónni az emberek,
Mert bűnök felsorolásai… végtelenek.
Nagy baj bizony az is, ha a bűnbánás a megjátszás része,
Azzal, nem lehet uralkodni, pénz keresni, így mi végre

Korcsosul a világ és a modern ember.
Tömegei tűrnek, hallgatnak, mert nem mer
Szembe szállni az oly' kevesek hatalmával?
Elveszejti magát, mások uralma által.

Most kérem, megint eljött a karácsony, a szép ünnep,
Most biztos jónak kell lenni… embernek, ez fő ünnep!
Légy magasztos és végy erőt lelkeden, magadon
És ma, ha lehet, uralkodj rossz szokásaidon.

Én Istenem mond, Te… embert embernek teremtetted?
Mikor már kész volt, rendesen átadtad… a Te hited?

Uram segíts, hogy átöleljék egymást az emberek,
És bevilágítsanak mindent a szeretet fények…

Vecsés, 2012. október 27. - Kustra Ferenc József

Születtem, boldog gyermekkorba, de minek,
Ha így felnőttként, nem kellek senkinek.
Állítólag apám akart, anyám meg nem,
Lettem neki, úgy negyvenegy évesen.

Ifjonti hév bennem is bőven működött,
De ma már tudom, ettől voltam lökött.
Én is azt hittem, a legokosabb vagyok
És most a magam áldozata vagyok.

Az életem, utána én rontottam el,
Mint ifjonc tele voltam csökönyökkel.
Nem fogtam föl butaságból, mi jó tanács
És mi szembejövő gonoszság, a gáncs.

Bár hallgattam volna tanácsra, másokra,
Nem ifjonti, buta gondolatokra.
Én ma már persze, ennyi jó gondolattal,
Tudnám bizony, hogy mit kezdjek magammal.

Vecsés, 2002. október 6. – Kustra Ferenc József