Úti batyuban van már a nyár, mint kutya tépett rongya,
Bár az ég még kék, a nap meg a sugarát csak úgy ontja…
Nyomában aranykalász eltűnik, és jő, az őszi színvarázs.
Jön, már a várt szüret, rohamléptekkel közeleg a hervadás.

Őszi nap már laposan pislog, kimerült, látszik,
Szemből még a szemembe süt, de látom, hogy fázik,
Bizony már csak nagyon kínlódva süt, és szenved a napsugár,
Hullani kezdő falevelek mutatják, messze megy a nyár!

Ahogy már ősz van, a tél már tél közeleg, hideget tereget,
És előkészíti a jégnek és a mély hónak a terepet.

Ősz hiába kezdené már, mi az ő tivornyája,
Az égen szűk még neki, rászabott égi kabátja,
De messze van még az őt, kicsit siratom… halála.

Ne féljetek gyerekek! Amíg én itt vagyok,
Tudom, hogy vigyáznak ránk az égi csillagok,
Szárnyalj hitünk, szaggasd szét ezt a felleget,
Repülj és száguldj, adj magadból eleget.

Őszöcske, csináld édesre a fák-bokrok magvát,
Fesd édesre, a szőlőt, a szilvát, meg az almát.
Tedd te még gyönyörűbbé a sok színes bokrot-fát.

Te Ősz! Festői munkáddal érdemben csak dicsekszel,
De látszik, a műved csodás, Te nagyon is igyekszel.

Sárgult falevelek közt még furakszik a csokor napsugár,
Szellő simogatja ág derekát, ami levéltelen már.

Aztán ködből hirtelen árnyék bukkan elő, kínból,
Látom, hogy egy kivert eb, aki sántán csak araszol.
Szegény olyan, mint aki most menekült meg a sírból.

Vecsés, 2014. október 21. – Kustra Ferenc József

Nyártól perzselt kiszikkadt földek
Fulladoznak, hullnak a könnyek
Felhők bánatától, most nyögnek.

Vadul tombol az ár, kíméletlen
Zúdul, ömlik hegyekből féktelen.
Lapos völgy, és sík vidék védtelen.

Megduzzadt folyók rekordokat döntnek,
Viharos széllökések fákat törnek,
Pusztító vésztől élők menekülnek.

Ősznek nyitánya haragosan érkezett,
Erejét büszkén fitogtatva kérkedett.
Menetrendjét felrúgta- ezzel vétkezett!?

A természet pusztítása embert bosszul,
Mert fölényesen támad, károsít orvul.
Késő bánat fenyeget...a világ torzul!

Klíma változást emberöltő tapasztalja!
Földön az egyensúlyt gőgös ember bomlasztja!
Tempót ember szabja...a gyors iramot hajtja!

Drága föld éjjel
Takaródzik kéjjel,
Csillagos éggel,
Ezüstös holdfénnyel.
Elszunnyad mára,
Békesség a párna,
Szellős a sátra,
Illatos az álma.

Könnyed a lelke,
Csend honol ma este,
Pár cseppet ejtve,
Párát szitál szerte.
Elolvadt árnya
Erdőt mezőt szánja,
Reggelig várva
Nedves lesz bokája.

Narancs hajnal fényben felsóhajt jó nagyot,
Örömmel köszönti az éltető Napot.
Emlékében él még milyen volt az éden,
Palástja fent ragyog azúrt fénylő kékben.

Fafuvolán játszik a szél,
Zengve tapsol rezgő levél.
Erdő mélyén súgva regél,
Virágokkal tere-ferél.

Kóbor szellő világot járt,
Duhaj bátyjára ő nem várt.
A felhőkből cseppet szitált,
Lombok között illattal szállt.

Mikor ébred esti pára,
Hold sugarát megpaskolja.
Folyó vizét csiklandozva,
Felkeveri lágy habosra.

Rétet, mezőt simogatva,
Sustorogva elaltatja.
Szép estének tücsök dala,
A szellőt is elringatja.

Az erdőnek avar alja,
Reggelig lesz nyoszolyája.
Ha felébred holnap napja,
Ide ér majd tán a bátyja.

Vizes dunna ült vállára,
Szomjas növény alig várja.
felüdülést hoz a tájra,
Véget ér a hőség dráma.

Virgonc szellő és a bátyja
Bocskort húzott nedves lábra,
Úgy indultak az országba
Fafuvolán furulyázva.

Tegnap egy kis szél meglengette vitorlát,
Örültünk, nézzük, de nem mozgatja tatját.
Igen, mondhatjuk, ez is több a semminél,
Morbid, olyan, mint vacsora, kivégzésnél.

Az igaz, ha állandó ily’ szellő fújna,
Jobban lennénk és tán’ a fejünk se fájna.
E fejfájásra bizony nem jó a gyógyszer
Segítség volna a szél, legalább egyszer.

Görcsölünk, mint hal a vízben, mit forralnak,
Kitették a mézesmadzagot ragacsnak.
Repülnénk, ha jönne szélvihar, szárnyalnánk,
Dagadt lenne, kipúposodna vitorlánk.

Csak így lehet elhagyni veszélyes zónát
És elénekelni egy győzelmi nótát.
Dalos kedvünk volna, de mire nótázzunk?
Ha a jó szél nem fújja át a kabátunk…

Budapest, 2000. június 6. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.