A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .

A vén Tisza vallott nekem
Egy csendes holdas éjjen,
Hangot hozott a lágy szellő
S én ott álltam kevélyen
Egy csendes holdas éjjen.

Horkant a város messziről
Mordult a sok vak ablak
S a Tisza lágyan suttogott
Dala kélt minden habnak,
S mordult a sok vakablak

" Két karom lágyan átölel
Aludj, aludj el keblemen,
Sehol nem lesz ilyen álmod
Én eltakarlak csendesen,
Aludj, aludj el keblemen."

De aztán hajnal pirkadt fel,
És megkondult egy vén harang,
S én ott álltam Isten előtt.
Lekopva rólam pénz és rang,
És kongott a lélekharang.

"Néhai Horváth György barátom emlékének."

Ma visszajöttél újra régi jó barát
Visszaszállott halvány, sápadt szellem-arcod.
Láttalak, mint egykor régen, ma már régen
Ifjan kacagva pompás búja réten
Láttalak vágyva nézni szőke nők után
Mint oly sokszor, oly sok tavaszi délután,
Láttalak mosolyogni sötét szemeddel.
Ma visszajöttél újra régi jó barát.

Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.

Lement a nap, - és bucsuzó sugára
Halovány fényt vetett a vén Naszálra.
Az égen egy-két halvány csillag égett
S mint a gyermek, aki sírok közé tévedt,
Felhők között úgy bujdosott a hold;
Az ég, a föld, szendergett, néma volt.
Ha egy szellő a cserjén átszökött,
Olyan halk sóhaj kelt a fák között,
Mint a szerelmes lányka ajakán,
Mig álmodozik szűzi vánkosán.
A víz a parton halkan mormogott,
Álomba ringatóztak a habok
S mint álmodó lelkében álma képe,
Ragyogott mélyin csillagoknak fénye . . .

Lassan setétült, csendesült a róna;
A domb, az erdő, halkan elmosódva
Belevegyült a barna éjszakába,
- Felöltözött a cserjés gyászruhába
S míg a távolból hűvös esti szél
Szárnyán közelgett lassankint az éj,
Lengett a csolnak halkan a vizen,
Mint könnyű emlék megenyhült sziven.
Az evezőt bevonva csendesen,
Csak szemeidbe néztem kedvesem
És mig fényárban úszott a ladik,
Találgatám mélységük titkait.
Siklott a csolnak csendesen tova,
Partok között, mit nem láttunk soha;
Bokrok közűl csodás hang szállt felénk,
Mit soh'se hallánk, sohsem ismerénk.

Elgondoltam - fejem kebledre hajtva:
Igy menni, menni - sohse jutva partra!
Örökre menni, vissza sohse nézni
A semmibe, az éjbe átenyészni . . .

Eltünni innen, mint egy könnyü álom,
Elhangzani, mint madárdal az ágon,
Lefutni, mint a csillag fut az égrül,
Ha ragyogása a homályba szédül . . .

Azután csend lett, messze néma csend,
A szív a szíven, ajkon ajk pihent;
A szomjas erdő csókról álmodott
És szíve a szivünkben dobogott.
S amig szemembe köny gyült nesztelen,
Öledbe hajtám álmadón fejem,
A hold fejedre glóriát vetett,
Ugy őrködött a pillanat felett . . .