Észre sem vettem;
Az idő malmában
Rozsdás emlékek
Őrlődnek porrá
Minden pillanatban,
És oly kevés az
Mi megmenthető.
Ami megmarad,
... Azt
Fényesre csiszolgatjuk,
Hogy valami
Tükröződjön csillogva
A múltból,
Hogy valami
Ragyogjon bennünk.
A szemünkben
Fénylő csillagok
Várnak reánk;
Ahol ott van a múlt,
S a jövő;
Ami folyvást közeledő-
És
Csak mások szeretetével
Oda Fel
A lelkünk felemelhető.
Ott
A végtelen jelenben
... Most még minden hihetetlen.
Elvegyül a szellem
... Talán az Istennel.

Anyagtalanná vált szellemi lét
Hitre alapozott misztériuma
Hullámzik
Borzoló melankólikus fuvallattal
Az üres szoba
Áporodott falai között
Miután az öreg elköltözött.

A tegnapi szuszogás ritmusa
Csupán dobhártya-illúzió
Ahogy az eleven lépések alatt
Felszisszen a megkopott parketta .

Az örökkévalóság dimenziójába
Betekintett az utolsó pillanat
S a falakba ivódott múlt
Párologva szivárog
Az emlékek fakuló fényével.

Olykor szembesülünk
Viszolygó tiltakozás ellenére
A végtelenbe nyíló ajtó
Köszöbéről derengő ismeretlen
Titkokat rejtő félelem fagyos
Szívszorító leheletével.

Felültem egy gondolatra
Idő s tér suhant alatta
Az út messze elrobogott
És a csend némán hallgatott

A tegnapi fény kifakult
Az élmény emlékké alakult
Zakatolva mint a vonat
Messze vitte az álmokat

Az alkonyati olvadt árnyék
Levendulaillatú perce
Sokszor juttatja eszembe
Egy-egy múlt-idő szellő
Simogató fuvallatát

Hajnali fény, mely arcomra nézve
bekukucskál az ablakon,
csukott szemhéjam körül játszva,
mintha mondaná: itt vagyok.
Ébresztene, de nem birok kelni,
s fáradt testemmel harcolok,
mintha kínok közt kifeszítve
érezném minden végtagom.
Mégis muszáj. Hisz ezer a dolgom,
s magamban sorsom átkozom,
mért nem tesz végre igazságot?
Mért üldöz engem oly nagyon?
Keserű könnyek szántják az arcom,
s míg meleg ruhámat fölkapom,
úgy érzem, mintha ott feküdnék
kiterítve egy kínpadon.
Milyen jó volna néha- néha
elfeküdni az udvaron,
ringatózva egy hintaágyon,
míg rám nem talál a nyugalom.
Érezni, hogy a tavaszi szellő
végigsimít az ajkamon,
s minden gondomat elfeledve
hinni: az élet szép nagyon.

Ki tudja miért hullajt a rózsa
harmatos cseppből gyöngyöket?
Mért van olyan szép színes virága,
ha szúrós tövise megsebez?

Mért árad olyan bűvös illat
szirmaiból, és hogy lehet
hirtelen olyan nagyot szúrni,
hogy kiserkentse a véremet?

Talán épp olyan, mint az ember.
Olyan gyönge, és védtelen,
s szúrós tövise épp azért van,
hogy bársonyos szirmát védje meg.

Oly furcsa, mint az emberi lélek.
Mindig az szebb, mely színesebb,
S élénk szirmában benne rejlik
ezernyi rejtett félelem.

Amelyik szép, az oly törékeny,
hogy minden szellőtől megremeg,
Mégis: először azt tépik le,
s ha hervad, eldobják messzire.

Akár a lélek. Amelyik szép, az
minden rossz szótól megremeg,
s amelyik gonosz, meg se rezzen,
hisz annak nem fáj semmi sem.