Henceghetel a szabadságoddal,
Nekem te csak kevesebb voltál egy gonddal
Bármennyire is vágytam arra hogy rács mögött lássalak,
A rossz szellemek, akkor is csak engem bántanak.

Nem érzem magamon azokat a súlyokat, melyeket rám helyeztél
Ameddig a föld alá nem kerülsz, addig sose feledjél
Rosszabb vagyok, bármelyik ellenfelednél.
A férgeket akkorra kiírtom, mire te temetnél.

Ezek a rossz szellemek, nem bennem élnek tovább
A keresztbe ért lánc, egyre csak mostohább.
Az ördögöt is elkaptam, hogy pokolra küldjelek
Amíg a pokol lángjai közt égsz, én addig nem csüggedek.

Sosem voltál méltó, hogy hű szolgám lehessél
Aljas áruló voltál, nem több egy szerepnél
Oly gyenge és gyáva leszel az én szememben,
Úgy a földbe tiporlak, hogy a kezed örökké remegjen.

Sosem volt ez személyes ügy, annál inkább kötelesség
Láncaimat feltépve, úgy lett ez becstelenség.
Önhatalmúlag rendelkezem pondró életed felett,
Hisz bármikor elvehetem azt, ameddig még lehet.

Leláncollak, kárhozatra ítélve kőböl vájt szíved,
Mindened megvolt, kívéve a erőteljes hited.
Nem tanultad meg, hogy kerülj engem te hítvány szörnyeteg,
Ebből kifolyólag, búcsúzom, mert most elveszem a te érdemtelen nyikhaj életed.

Ősznek pírja körös-körbe,
Eső lába lóg a földre.
Beleszürkült, a fény sápad,
Sáros úton tócsa árad.

Arany napnak bronz lett lelke,
A lombhullás megkövette.
Fürtökben lóg nyár melege,
Hordókba folyik dús leve.

Térdel a köd nyirkos reggel,
Ölelkezik hűvös csenddel.
Nyári emlék, fénylő paplan
Ott ázik most az avarban.

Lucskos napon a táj bágyad,
Rozsdásodva őszbe árad.
Csobban a csepp, szerte fröccsen
Karikázik víz tükrében.

Fakó fény ül háztetőkre,
Gyorsan hajlik nap az estbe.
Néma sóhaj múltba csorgó,
Emlék hívó a telt hordó.

Párás hajnal ködöt ringat,
Fázós szellő ágat ingat.
Dérpalástot sző a reggel,
Tó tükörbe dermed csenddel.

Az időt is szél kergeti,
Pókhálóját messze veti.
Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon
Véget ért a nyári álom.

Horizonton körös körbe
Gomolyfelhők gyűlnek össze.
Kályha mellett nyárnak heve
Bele olvad a szívekbe.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Csendes folyó partján minden nesz most megnő.
Sustorog a nádas, mocorgó a cserjés,
Az érzelem játszik, óvatosság pengés.

Szemfüles, s az erős bátorságban bízik,
Cserkésző léptekkel önbizalma hízik.
Éhes gyomor oson pecsenyét remélve
Orra hegyén szimat, szellő az esélye.

Prédának figyelme hogyha el nem lankad,
Álcát kihasználva újabb napra virrad.
Szelíd teremtménynek az alvása éber,
Vadon világában ösztön szülte kényszer.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Vadásznak, prédának az esélye megnő...

(leoninus duó)
Zizzenő falevelek, azt sóhajtják, eltelt a nyár, de mi nem vagyunk kócbabák…
Némi enyhés szellő veti a szerelmes hullámokat, ők segítik a lehullókat!
Kéz a kézben nem tudnak lefelé hullani, mert az ősz légmozgása, nem engedi.

Nagy bizony a hullók színe kavalkádja, miközben látszik a nap aranysugara…
Zöld szín errefelé már nincsen divatban, de van rengeted nagy látomásban.
Szakértők szerint a zöldnek van négyezer változata, de ez már az ősz áldozata.
*
(HIQ trió)
Szépségek,
Oly’ sok színűek!
Levelek…

Bíboros
Az avar színe.
Levelek…

Takaró
Bíborján napfény.
Levelek…

Vecsés, 2024. október 7. -Kustra Ferenc József

Holló éjben magányunk mélyén
lelkem kitárom halkan feléd,
suttog a táj, lágy szellő jár,
s Te egy tétova lépést teszel felém.

- Jöjj, kedves, halkan, csak csendesen!
Szívünk dobbanása félőn megremeg,
lelkünk összeforr, örök és végtelen,
pillangók repdesnek felettünk édesen.

Lüktet az éj, a csillagok hullnak,
szívünk parázsa lett perzselő tűz,
ahogy nyárban a kazlak sorra kigyúlnak,
úgy csillagok útján messzire űz.

Múlik az éj, én szemedbe nézek;
- most jöjj, kedves, halkan velem,
látom a lángot parázs szemedben,
s ahogy a lelkembe belépsz csendesen.