Tegnap egy kis szél meglengette vitorlát,
Örültünk, nézzük, de nem mozgatja tatját.
Igen, mondhatjuk, ez is több a semminél,
Morbid, olyan, mint vacsora, kivégzésnél.

Az igaz, ha állandó ily’ szellő fújna,
Jobban lennénk és tán’ a fejünk se fájna.
E fejfájásra bizony nem jó a gyógyszer
Segítség volna a szél, legalább egyszer.

Görcsölünk, mint hal a vízben, mit forralnak,
Kitették a mézesmadzagot ragacsnak.
Repülnénk, ha jönne szélvihar, szárnyalnánk,
Dagadt lenne, kipúposodna vitorlánk.

Csak így lehet elhagyni veszélyes zónát
És elénekelni egy győzelmi nótát.
Dalos kedvünk volna, de mire nótázzunk?
Ha a jó szél nem fújja át a kabátunk…

Budapest, 2000. június 6. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Fényözönnel jött az éjfél, felhő dunnát szaggatott
Dörgő hangja nyári záport szomjas földre loccsantott.
Tapsoltak a falevelek, hűs szél bókot aratott,
Erdőt, mezőt minden élőt a lágy eső itatott.

Megrészegült a friss víztől szunnyadozó éjszaka,
Végre eljött a várva várt álmainak hajnala.
A kitikkadt ráncos földnek megszépül a nappala,
Bódult lelkét elkábultan éleszti nap sugara.

Korán reggel a táj felett lehellete hullámzott,
Szállt a pára lengedezve, égi áldást imádott.
Kókadt vidék felélénkült, pajkos szellő fújdogált,
Napkeltével a természet üdeséggel exponált.

Bika komor nézésed, bizony nincs lelkembe zárva,
Rémülten hallik, bent a szívem… veszett dobbanása.
Olyan vagyok, mint a túlélő, de nincsenek bennem fények.
Azt sem tudom, hogy lényemben élnek e jövőre, remények…

Tudnom kéne azt is, hogy mennybe, vagy talán, pokolhoz tartozom,
Ennek vajh', mi az oka, amikor nincsen semmi bűntudatom.
Napfényben össze-vissza cikáznak a meleg nyári árnyak,
És minél jobban süt a nap, annál kontúrosabbá válnak.
Halk szellőn szállnak, eltávolodva a bárányfelhők,
A napsugár távlatában, olyanok, mint feszülők…

Miközben szemedbe néztem, mintha hallottam volna egy sikolyt!
Elhúztam a szám és összeszűkölt a szemem, csend volt… ez mi volt?

Bika komor nézésed kísér, biztos világos-virradatig.
Te rongyos élet, már bizony látom, velem maradsz életfogytig…
Ébredek, finom ecsettel átdolgozom bika komor képed…
És akkor majd úgy jössz velem, tovább, messze… nesztelen a lépted…

Vecsés, 2014. január 1. - Kustra Ferenc József

Mennyi mindenki már valaki, sok lett a nagymenő.
Hittel vallják, vagányságuk többiek közt biz kinő.
Páváskodó színes tollak, hű de modern külső,
Nem is olyan fontos nekik, milyen már a benső.

Ész hálója átöblített, nincsen rajta szürke folt,
Ki emlékszik a tegnapra, az már úgyis régen volt.
Tekereg az állomány köd-fehérbe visz az út,
Szürke helyett csalogat színes feneketlen kút.

Morál-szellem palackba zárt, új dzsin ma a sláger,
Nem kell ide régi káder, jól csillog a csábszer.
Új világ jön, szabad erkölcs, szellemes a páter,
Nem látják már, hogy a földön milyen nagy a kráter.

Sötét est éled,
Ráomlik vastag pokróc.
Éjnek pitvara.
Dunna alatt már a nap,
Újabb eséjt reggel kap.

Feketén villan
Szellem fák lombja között...
Denevér röpte.
Ultrahangban ereje,
Rovarokat fog vele.

Szólal a kuvik,
Csendet borzol erdőben.
Éberségre int.
Ház tetején rossz e jel,
A hagyomány megfigyel.

Éj sűrűsödik,
A holdvilág késésben.
Vadász-alkalom.
Ragadozók kutatnak,
Mély álomra lecsapnak.

Hörgő ugatás,
Préda némán meglapul.
Bandázó rókák.
Nem válogat az alom,
Ha eljön jó alkalom.

Szél félelmet fúj,
Ropog a táguló nesz.
Feszült nyugalom.
Felhangolt a vész húrja,
A könnyelműt sors sújtja.

Ösztön nem alszik,
Mint penge a figyelem.
Pásztázó radar.
Nyugtalanság súlya nő,
Kételyt hordoz a jövő.

Rejtelmes erdőn
Vak éjszaka botorkál...
Lépte felriaszt.
Kormos éjjel titkot sző,
Pók hálója remegő.