Drága föld éjjel
Takaródzik kéjjel,
Csillagos éggel,
Ezüstös holdfénnyel.
Elszunnyad mára,
Békesség a párna,
Szellős a sátra,
Illatos az álma.

Könnyed a lelke,
Csend honol ma este,
Pár cseppet ejtve,
Párát szitál szerte.
Elolvadt árnya
Erdőt mezőt szánja,
Reggelig várva
Nedves lesz bokája.

Narancs hajnal fényben felsóhajt jó nagyot,
Örömmel köszönti az éltető Napot.
Emlékében él még milyen volt az éden,
Palástja fent ragyog azúrt fénylő kékben.

Fafuvolán játszik a szél,
Zengve tapsol rezgő levél.
Erdő mélyén súgva regél,
Virágokkal tere-ferél.

Kóbor szellő világot járt,
Duhaj bátyjára ő nem várt.
A felhőkből cseppet szitált,
Lombok között illattal szállt.

Mikor ébred esti pára,
Hold sugarát megpaskolja.
Folyó vizét csiklandozva,
Felkeveri lágy habosra.

Rétet, mezőt simogatva,
Sustorogva elaltatja.
Szép estének tücsök dala,
A szellőt is elringatja.

Az erdőnek avar alja,
Reggelig lesz nyoszolyája.
Ha felébred holnap napja,
Ide ér majd tán a bátyja.

Vizes dunna ült vállára,
Szomjas növény alig várja.
felüdülést hoz a tájra,
Véget ér a hőség dráma.

Virgonc szellő és a bátyja
Bocskort húzott nedves lábra,
Úgy indultak az országba
Fafuvolán furulyázva.

Tegnap egy kis szél meglengette vitorlát,
Örültünk, nézzük, de nem mozgatja tatját.
Igen, mondhatjuk, ez is több a semminél,
Morbid, olyan, mint vacsora, kivégzésnél.

Az igaz, ha állandó ily’ szellő fújna,
Jobban lennénk és tán’ a fejünk se fájna.
E fejfájásra bizony nem jó a gyógyszer
Segítség volna a szél, legalább egyszer.

Görcsölünk, mint hal a vízben, mit forralnak,
Kitették a mézesmadzagot ragacsnak.
Repülnénk, ha jönne szélvihar, szárnyalnánk,
Dagadt lenne, kipúposodna vitorlánk.

Csak így lehet elhagyni veszélyes zónát
És elénekelni egy győzelmi nótát.
Dalos kedvünk volna, de mire nótázzunk?
Ha a jó szél nem fújja át a kabátunk…

Budapest, 2000. június 6. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Fényözönnel jött az éjfél, felhő dunnát szaggatott
Dörgő hangja nyári záport szomjas földre loccsantott.
Tapsoltak a falevelek, hűs szél bókot aratott,
Erdőt, mezőt minden élőt a lágy eső itatott.

Megrészegült a friss víztől szunnyadozó éjszaka,
Végre eljött a várva várt álmainak hajnala.
A kitikkadt ráncos földnek megszépül a nappala,
Bódult lelkét elkábultan éleszti nap sugara.

Korán reggel a táj felett lehellete hullámzott,
Szállt a pára lengedezve, égi áldást imádott.
Kókadt vidék felélénkült, pajkos szellő fújdogált,
Napkeltével a természet üdeséggel exponált.

Bika komor nézésed, bizony nincs lelkembe zárva,
Rémülten hallik, bent a szívem… veszett dobbanása.
Olyan vagyok, mint a túlélő, de nincsenek bennem fények.
Azt sem tudom, hogy lényemben élnek e jövőre, remények…

Tudnom kéne azt is, hogy mennybe, vagy talán, pokolhoz tartozom,
Ennek vajh', mi az oka, amikor nincsen semmi bűntudatom.
Napfényben össze-vissza cikáznak a meleg nyári árnyak,
És minél jobban süt a nap, annál kontúrosabbá válnak.
Halk szellőn szállnak, eltávolodva a bárányfelhők,
A napsugár távlatában, olyanok, mint feszülők…

Miközben szemedbe néztem, mintha hallottam volna egy sikolyt!
Elhúztam a szám és összeszűkölt a szemem, csend volt… ez mi volt?

Bika komor nézésed kísér, biztos világos-virradatig.
Te rongyos élet, már bizony látom, velem maradsz életfogytig…
Ébredek, finom ecsettel átdolgozom bika komor képed…
És akkor majd úgy jössz velem, tovább, messze… nesztelen a lépted…

Vecsés, 2014. január 1. - Kustra Ferenc József