Dőzsöl a hangulat,
Italnak lelke száll.
Éjjeli kábulat,
Csendtiprón rezonál.

Basszusnak ritmusa
Remeg a szélben,
Viharos éjszaka
Úsznak a lében.

Megszűnik a gátlás,
Eltompul az elme.
Bulizik sok lármás,
Hajnalig nincs tente.

Láttam már szebb napokat,
Madarakat táncolni a nyári szélben,
Gyerekeket játszani a napsütésben,
Örülve, kacagva, derűbe borulva.

A nyári napfény, mint mennyi sugár,
Ragyogott e békétlen világra, s tudtuk jól,
Gyermeknek lenni isteni kiváltság,
Mint tudatlan angyalok, szelíd jótevők.

Lelkem virága ám hamar elhalt, hol
Remények, álmok, csodák,
Mint délibábok tűntek el hirtelen,
S helyüket üres terek pótolták.

Mára lettem, aki lettem,
S vagyok, aki vagyok:
Maga a múló valóság,
A megismételhetetlen semmiség.

2013.

Friss levegőt hozott a szél, kellemes az este,
Kis kutyámmal sétálgatok lazán ténferegve.
Patak felől hűs áramlat megpaskolja arcom,
Erdő szaga tücsök dalal andalító sanzon.

Földhöz tapadt már az árnyék, denevérek szállnak,
A csillagok hunyorgatnak derült égre várnak.
A partmenti hűs fuvallat bogaraket kerget,
Porosz-kékes szitakötőt a víz felett lenget.
Hal csobbantott a farkával, hullámokat perget,
A hőség is elpilled már, megszánja a berket.
Fa tetején bagoly huhog, portyázásra készül,
Tacsi kutyánk az orrával szimatokba révül.

Lenn a hídnál susogó sás felém intett éppen,
A szendergő vadkacsáknak nyugalmát ne sértsem.
Megálltunk hát mind a ketten, egy kicsikét vártunk,
Hátraarccal hazafelé csendben folyt az utunk.

Mi célja e keserű földi létnek?
Hamvainkból netán új lét ébred?
Vagy mint szél fújta por
tűnünk el a semmiben?

E világ kivet, elfeled, törli emléked,
nem marad más, mint kopott képek a dobozban,
s megkésett szép emlékek a szívekben,
mik idővel új értelmet nyernek.

Ily gyorsan múlna el minden? Nem!
A szív lassan kifakul, elveszti erejét
A lélek kifújja utolsó erőltetett lélegzetét,
majd csendben, halkan, s észrevétlenül távozik.

De ez még nem a halál órája, nem lehet az,
hisz a lélek továbbél ott,
hol a dobozban állnak a kopott képek,
s ott, ahol a szív őrzi az emléket.

2012.

Fafuvolán játszik a szél,
Zengve tapsol rezgő levél.
Erdő mélyén súgva regél,
Virágokkal tere-ferél.

Kóbor szellő világot járt,
Duhaj bátyjára ő nem várt.
A felhőkből cseppet szitált,
Lombok között illattal szállt.

Mikor ébred esti pára,
Hold sugarát megpaskolja.
Folyó vizét csiklandozva,
Felkeveri lágy habosra.

Rétet, mezőt simogatva,
Sustorogva elaltatja.
Szép estének tücsök dala,
A szellőt is elringatja.

Az erdőnek avar alja,
Reggelig lesz nyoszolyája.
Ha felébred holnap napja,
Ide ér majd tán a bátyja.

Vizes dunna ült vállára,
Szomjas növény alig várja.
felüdülést hoz a tájra,
Véget ér a hőség dráma.

Virgonc szellő és a bátyja
Bocskort húzott nedves lábra,
Úgy indultak az országba
Fafuvolán furulyázva.