Rügypattogások,
Madarak csacsogása-
Dalos üdítő.

Langyos fuvallat
Üde illatot repít,
Kikelet szagát.

Virágzó barka,
Folyóknak partja zümmög...
Bogár-csábító.

Pajkos víg szellő
Víz tükrén ringatózik,
Sugarat villant.

Sziromtarkaság
Virít bomló avarban...
Lélek-élesztő.

Rügyes ügy pattan,
Hőt hint a libbenő szél-
Tavasz csíráját.

Pukkanó rügyek,
Madaraknak dala zsong...
Flóra-bódító.

Van, hogy láng vadul kisarjad a szürke hamu alatt,
Ami aztán, amorffá kormozza a maradt falat.

Vadonatúj hóember eladó,
És házilag összeállítandó!

Az árnyas szobámban sok meleg napfény, hirtelen összegyűlik,
A sivatagi kaktuszom már elszáradt, most gyorsan kinyílik…

Míg egy szép barnamedve, a bokrosban a somot legelészi,
Addig tán’ fölséges öröm lesz, ha csendben messzire tudsz futni…

Ha a csóka, szemet vetett a fénylő szemlencsédre,
Vesd magad hasra és élvezd, hogy milyen a sötétben.

Van tojásunk, sonkás tojást csinálhatnánk,
De a hűtőnk üres, nincs egy szelet sonkánk.

Egykedvű lett már minden megálmodott álmunk…
Szenvedélyes lesz tűz, még lobbanásra várunk.

Mostanában több mint rongáltan és rossz passzban vagyok
És magam alatt, égig érő mélységekben… lakok.

A szakítás talán lehet kedves a szívünknek,
De, mindenképpen szomorú a bánó lelkünknek.

A téma, figyeld, mind az utcán hever,
Ha felismered, majd lábadról lever!

Az életben érheti bármekkora, sorsfordító tragédia is a peches embert,
Valami kimozdítja lelkiállapotából, változtatásra, cselekvésre késztet…
Utólag kiderül, ebben a vigasztaló humor, gyógyító ereje bőszen részt vett.

Vecsés, 2019. január 3. – Kustra Ferenc József

A kertünkbe simán betörő szellő hadoszlopok,
Egymás közt somolyognak… tavaszi jó-meleg hozók…
A kertünkbe simán betörő szellő hadoszlopok.

Ülök csendben a kerti padon, kicsit csukott szemmel nézek… igy vakon,
De így is látom, hogy a napszállta erősödik… szúnyog csípett nyakon…
Ülök csendben a kerti padon, kicsit csukott szemmel nézek… igy vakon.

A Nap sugárai láthatóan csak úgy vékonyodnak, elmennek, már nem kapkodnak,
Nézem, az ég kékje az estve jövetelével sötétebb azúr lesz, lenyugosznak…
A Nap sugárai láthatóan csak úgy vékonyodnak, elmennek, már nem kapkodnak.

A Nap elfelé megy, setét idefelé jő és ahogy sötétül, látom mosolyog,
Az utolsó fénysugár, olyan mintha kis kócos lenne, Nap lelke halkan mosolyog…
A Nap elfelé megy, setét idefelé jő és ahogy sötétül, látom mosolyog.

Munkától fáradt sugarakat setétség gyorsan nyelé, rohannak setétbe belé,
Fölállok, hogy jól lássak, sugárak arcán kicsike mosoly, viszik sötétbe belé…
Munkától fáradt sugarakat setétség gyorsan nyelé, rohannak setétbe belé.

Volt egy kis bíborral bekent azúr, de a setét szinte tolakszik, vége a mának,
Nap is vágy aludni, majd reggel az azúrba jól belekandikál, vége a mának…
Volt egy kis bíborral bekent azúr, de a setét szinte tolakszik, vége a mának.

A Nap arra vágyik, mire hazaér, valaki ágyazzon, alszik, vége a mának,
Látható, már lassú lett, a nagy setét meg tavaszi mosolyt ereszt, vége a mának…
A Nap arra vágyik, mire hazaér, valaki ágyazzon, alszik, vége a mának.

Vecsés, 2018. április 21. – Kustra Ferenc József- írtam: 3 soros-zárttükrösben, ami az én fejlesztésem. Olvasni úgy kell, hogy az első két sort egyben. utána a 2. és a 3. sort egyben, igy lesz meg a vers gondolatisága.

Csendnek örültem…

Tavasszal a szép megújhodásnak örültem,
Nyáron a barnító napsugárnak örültem,
Ősszel a színkavalkádok örültem,
Télen hidegnek, hónak is örültem…

Tavasszag egy jó kis románcnak örültem,
Nyáron az együtt strandolásnak örültem,
Ősszel, lelkem szelek szárnyán… örültem,
Télen, testem jégen csúszkált… örültem…

Minden évszakban voltak viharok, de örültem,
Minden évszakban voltak szép napok, de örültem…

Tavasszal hallgattam lelkem megújhodásának zaját, örültem,
Nyáron alálltam, hallgattam a pára kapunak zaját, örültem,
Ősszel szélvihar elsodorta sityakomat, nevetve örültem,
Télen ritka hóviharban sétáltam egy jó nagyot és örültem…

A lelkem, csendben volt, de velem volt én meg csak örültem,
A lelkem nem üvöltözött, csendben jött, ennek örültem…

Manapság már a világ... lelkem is megbolondult, rájöttem, ennek nem örültem,
De hiába, mert észrevettem, hogy régi fájdalmakat énekel… nem örültem.

Vecsés, 2020 május 9. – Kustra Ferenc József – íródott: önrímesben.

Jeges a hajnal,
Ködfátyol-bajjal.
Trén-ló reszketve fázik.
Orosz… orgonán játszik.

Szomorú a katona, már épphogy majdnem megfagyott.
Éjjel a rettenetes hidegben fegyver befagyott.
Sok az orosz rohamozó,
Lépése nem rogyadozó...
Aknavetős zárótűz,
És nehézágyú-sortűz.

Ha nem lőnek, akkor van jégre lefekvés.
Priccsen gondolat nélküli képzelődés…
Behallik a hó reccsenés,
Itt biz' nincsen víz csöppenés.

Kintről hallani a hó roppanást,
Bent át kell élni az álmodozást.
Abba kéne már hagyni mocorgást.

Kis elalvás…
Kis álmodás…
Priccsnyikorgás.

Orosz oldalról máris lőnek,
Kiket eltaláltak hörögnek.

Zuhanórepülés... ha köpünk, az a vízesés,
Aknazuhogás játszik velünk, mint egy jégverés,
Negyvenhárom nagyon télies januárja van,
Szomorúság ural minket… már, ki életben van…
Szinte érezni, hogy a halál, maga fújja ezt a szelet,
Kiváltva a keserűséget, ránk öntve, jeges hideget.
Ami itt van, jeges és vérfagyasztó,
Mert, még van itt a derékig érő hó…

Végtelen hómező hímjén állok,
Látom, nem létező padkán várok,
Itt várni valamire... az átok.

Kellenének magyaros sült hús szeletek.
A fronton nincs, így bánatosak a szemek.
Hiába akarnék én fény lenni az orcádon,
Amikor, nagy fagyássérülés van az arcomon.

A tartós hóvakság színorgiájába, meredten nézek,
Itt a csontkemény, fehér jégtömb, maga a megfagyott lélek.
Itt a kifosztott lelkek csak állnak sorba,
Mind benne szorultak a nagy jégakolba...

Egy pillanat csak az élet.
Az előbb láttam, hogy nevet.
Most-már épp’ halálba megyen…

Az otthon emléke a vastag hóban hever,
A vad hideg, vadul rajta még egyet teker.

Hideg a hajnal,
Hideg az alkony…
Frontharcos lába már megfeketedett,
A halál szerint: éltél már eleget?

Zúgón csendes imákban, hol van a menny?
Hol van a pokol, hogy tudd merre is menny!
*
Lét homokóra
Itt, sokaknak befagyott!
Már, örök idők…

Vecsés, 2016. október 27. - Kustra Ferenc József- íródott; alloiostrofikus versformában, törté-nelmi emlékezésként, hőseinkre, az ottveszett katonáinkra!