Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom,
Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt,
A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt
S bús esten meztelen bőrig megázom.
Sáros hideg föld húzza, szíjja lábom,
A bátorságom is bizony inakba tört.
S rekedt torkom ha még keserves dalra hörg,
Ne hidd, hogy élet-ének zeng a számon.
Mert jaj, bizony kék minden tagom s reszket,
Szemem homályos, tért, útat tévesztek
És fázom - nézd Halál, hí mostoha fiad.
Szeretne köpenyedbe burkolózni,
Már úgy se tudna vígan lobogózni,
Szegény, a lelke fázik s az élettől riad.
Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt,
A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt
S bús esten meztelen bőrig megázom.
Sáros hideg föld húzza, szíjja lábom,
A bátorságom is bizony inakba tört.
S rekedt torkom ha még keserves dalra hörg,
Ne hidd, hogy élet-ének zeng a számon.
Mert jaj, bizony kék minden tagom s reszket,
Szemem homályos, tért, útat tévesztek
És fázom - nézd Halál, hí mostoha fiad.
Szeretne köpenyedbe burkolózni,
Már úgy se tudna vígan lobogózni,
Szegény, a lelke fázik s az élettől riad.
Három és három,
Új temető és nagyon régi
És mind a hat fázón beszéli:
Sok baj volt a Nyáron.
És összesúgnak
Svábok, oláhok, kálvinisták,
Csinálják az idei listát
S a fák sírnak-zúgnak.
Tehát örökre
Jön-jön már a gazdag himpellér
S nyomában az elbukott zsellér,
Kinek nem volt ökre.
Jön-jön a válás,
Összehasonlás hideg ténye,
Élet s Halál megtársult fénye,
Sok összetalálás.
Holt szívét vessze,
Ki hat temetőben sem fér el,
Úr szolgával s asszony a férjjel:
Közellel a Messze.
A zsidó-község
Kis temetője van csak távol
Régi, aggok vigyázatából,
Hogy a zsidót kössék.
Pedig már mindegy,
Ha az új vagy ó temetőkbe
Vagy zsidóba, ne féljünk tőle,
Visznek holnap minket.
Vén port kavargat
Valamely nagy Titoknak őre
S szomszédomban, a temetőkre
Már hullnak a varjak.
Falusi fészek:
Cibálgatja az Ősz a fákat,
Fákat, kik régtül messzelátnak
S nagyon messzenéznek.
Új temető és nagyon régi
És mind a hat fázón beszéli:
Sok baj volt a Nyáron.
És összesúgnak
Svábok, oláhok, kálvinisták,
Csinálják az idei listát
S a fák sírnak-zúgnak.
Tehát örökre
Jön-jön már a gazdag himpellér
S nyomában az elbukott zsellér,
Kinek nem volt ökre.
Jön-jön a válás,
Összehasonlás hideg ténye,
Élet s Halál megtársult fénye,
Sok összetalálás.
Holt szívét vessze,
Ki hat temetőben sem fér el,
Úr szolgával s asszony a férjjel:
Közellel a Messze.
A zsidó-község
Kis temetője van csak távol
Régi, aggok vigyázatából,
Hogy a zsidót kössék.
Pedig már mindegy,
Ha az új vagy ó temetőkbe
Vagy zsidóba, ne féljünk tőle,
Visznek holnap minket.
Vén port kavargat
Valamely nagy Titoknak őre
S szomszédomban, a temetőkre
Már hullnak a varjak.
Falusi fészek:
Cibálgatja az Ősz a fákat,
Fákat, kik régtül messzelátnak
S nagyon messzenéznek.
"Édes apám, talán elférünk."
Ő hosszakat lép s némán számol,
Én a nyomában.
Sirkert kell a családnak: mérünk.
Hol kelni szoktak friss palánták,
Meleg ágyaknak közelében,
Vetik külön majd
Az Ady magvak hideg ágyát.
Házközeles, fekete földben
Mérjük a sírkert szélét, hosszát.
Négyen leszünk csak,
Kik idehullunk örökölten.
Dús földön és kevés kalásszal
Értük el a mérésnek őszét,
Az apám lép, lép
Reszkető lábbal, esti lázzal.
Százszor és százszor újra kezdi,
Már száz sírra eleget lépett,
De hátha, hátha
S bús lépéseit megnöveszti.
Ez a föld, ha maggal beszórta,
Emlékszik rá, áldott volt mindíg,
Kereszt keresztet
Ért itt nyáron husszorozódva.
Két fia van és velük elvész
E dús kis földnek kis családja,
Minden és minden.
Hát négy sír lesz itt csak a termés?
"Édes apám, talán elférünk."
Este van, ő tünődik, hallgat
S az alkonyatba
Beleveszünk, sírkertet mérünk.
Ő hosszakat lép s némán számol,
Én a nyomában.
Sirkert kell a családnak: mérünk.
Hol kelni szoktak friss palánták,
Meleg ágyaknak közelében,
Vetik külön majd
Az Ady magvak hideg ágyát.
Házközeles, fekete földben
Mérjük a sírkert szélét, hosszát.
Négyen leszünk csak,
Kik idehullunk örökölten.
Dús földön és kevés kalásszal
Értük el a mérésnek őszét,
Az apám lép, lép
Reszkető lábbal, esti lázzal.
Százszor és százszor újra kezdi,
Már száz sírra eleget lépett,
De hátha, hátha
S bús lépéseit megnöveszti.
Ez a föld, ha maggal beszórta,
Emlékszik rá, áldott volt mindíg,
Kereszt keresztet
Ért itt nyáron husszorozódva.
Két fia van és velük elvész
E dús kis földnek kis családja,
Minden és minden.
Hát négy sír lesz itt csak a termés?
"Édes apám, talán elférünk."
Este van, ő tünődik, hallgat
S az alkonyatba
Beleveszünk, sírkertet mérünk.
A gonosznak és gyáva szíveknek
Rettenetes vázkép a halál,
Mint a félénk, kába gyermekeknek
Rémítő az éjjeli homály.
Az erősek mosolyogva néznek
Porfedelök oszlatójára,
A jámborok békes szívvel dűlnek
A bús cyprus szent árnyékára.
A bölcs nyugodt elmével búcsúzik
E játékszín álorcájától,
Szabad lelke fellebb óhajtozik
E bujdosó csillag hantjától.
Érzi, hogy itt isteni szárnyait
Eléggé nem héjáztathatja;
Érzi, hogy rab, míg testi láncait
Hordozza és le nem rázhatja.
Oh, de mitől válunk oly nehezen?
Mi tündér báj vonz úgy magához,
Hogy mennyei lelkünk ne siessen
Eredete dicső honjához?
Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül,
A jó rosszal van öszvefonva:
Itt a gazdag nyomva van szükségtül,
S a dicsőség fátyolba vonva.
Mihez ragad szívünk édesebben,
Mint tehozzád, szent gerjedelem?
Mi tölti bé lelkünk' teljesebben,
Mint te, édes, boldog Szerelem?
Mégis gyakran csak kínzó örömmel
Fojtogatod nyögő kebelünk!
Hol örömmel, hol bús könnyözönnel
Édes kelyhed itatod velünk. -
Csak repülő álomkép s csalódás
A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
Bús életünk szűk kerűlete.
Rabláncok a földi szenvedések,
Melyeket csak a halál szakaszt:
Rózsaszálak a gyönyörűségek,
Melyeket egy őszi szél hervaszt!
Boldog, ki a reá mért láncokat
Itt nemesen tűrve viseli,
S a hervadó gyenge virágokat
Az erkölcsnek s észnek szenteli!
[1803 körül]
Rettenetes vázkép a halál,
Mint a félénk, kába gyermekeknek
Rémítő az éjjeli homály.
Az erősek mosolyogva néznek
Porfedelök oszlatójára,
A jámborok békes szívvel dűlnek
A bús cyprus szent árnyékára.
A bölcs nyugodt elmével búcsúzik
E játékszín álorcájától,
Szabad lelke fellebb óhajtozik
E bujdosó csillag hantjától.
Érzi, hogy itt isteni szárnyait
Eléggé nem héjáztathatja;
Érzi, hogy rab, míg testi láncait
Hordozza és le nem rázhatja.
Oh, de mitől válunk oly nehezen?
Mi tündér báj vonz úgy magához,
Hogy mennyei lelkünk ne siessen
Eredete dicső honjához?
Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül,
A jó rosszal van öszvefonva:
Itt a gazdag nyomva van szükségtül,
S a dicsőség fátyolba vonva.
Mihez ragad szívünk édesebben,
Mint tehozzád, szent gerjedelem?
Mi tölti bé lelkünk' teljesebben,
Mint te, édes, boldog Szerelem?
Mégis gyakran csak kínzó örömmel
Fojtogatod nyögő kebelünk!
Hol örömmel, hol bús könnyözönnel
Édes kelyhed itatod velünk. -
Csak repülő álomkép s csalódás
A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
Bús életünk szűk kerűlete.
Rabláncok a földi szenvedések,
Melyeket csak a halál szakaszt:
Rózsaszálak a gyönyörűségek,
Melyeket egy őszi szél hervaszt!
Boldog, ki a reá mért láncokat
Itt nemesen tűrve viseli,
S a hervadó gyenge virágokat
Az erkölcsnek s észnek szenteli!
[1803 körül]
Szívemet szorító fájdalmaim
Erőmet felyűlhaladják,
Magokat enyhíttetni kínaim
Könnyeim által nem hagyják.
Nyögök minduntalan,
De csak mind haszontalan.
A' volt eddig minden dicsőségem,
Hogy boldog anya lehettem,
Jó fiamban vólt gyönyörűségem,
E kincset már elvesztettem,
Haszontalan várom,
Hogy megforduljon károm.
Áldozatúl esett a hazának
Az ő vitézi halála,
De a dicsőség nekem anyának
Örökös gyászomra vála;
A természet bennem
Nyög, jaj! hová kell lennem!
A fúvó széltől is hogy féltettem
Mint legkedvesebb kincsemet,
Ihol most elébe vethettem
A gyilkos kardnak mejjemet,
Jaj, nem repülhettem,
Életét nem menthettem.
Nagy lélek! te voltál reménysége
Téged szerető szívemnek,
Veled eltűnt minden édessége
Egész világi éltemnek.
Nálad nélkül félek,
Hogy még tovább is élek.
Óh ha vérontások végével
Győzve megtért magzatomat
Ölelhettem volna, mely békével
Vártam volna halálomat,
Egy írígy sors vágott
Ketté ily boldogságot.
Nagyokat ígérő reménységim,
Ha ti hát mind elmúltatok,
Elkeseredett érzékenységim
Már örömöt ne várjatok,
Ezentúl életem
Mert sírva töltögetem,
Nyugodj immár kedvesem csendesen!
Te pedig édes árnyéka,
Könnyeim hullását vedd kedvesen,
Míg a sír nyugvó hajléka
Megszánván életemet
Fiam után nem temet.
Erőmet felyűlhaladják,
Magokat enyhíttetni kínaim
Könnyeim által nem hagyják.
Nyögök minduntalan,
De csak mind haszontalan.
A' volt eddig minden dicsőségem,
Hogy boldog anya lehettem,
Jó fiamban vólt gyönyörűségem,
E kincset már elvesztettem,
Haszontalan várom,
Hogy megforduljon károm.
Áldozatúl esett a hazának
Az ő vitézi halála,
De a dicsőség nekem anyának
Örökös gyászomra vála;
A természet bennem
Nyög, jaj! hová kell lennem!
A fúvó széltől is hogy féltettem
Mint legkedvesebb kincsemet,
Ihol most elébe vethettem
A gyilkos kardnak mejjemet,
Jaj, nem repülhettem,
Életét nem menthettem.
Nagy lélek! te voltál reménysége
Téged szerető szívemnek,
Veled eltűnt minden édessége
Egész világi éltemnek.
Nálad nélkül félek,
Hogy még tovább is élek.
Óh ha vérontások végével
Győzve megtért magzatomat
Ölelhettem volna, mely békével
Vártam volna halálomat,
Egy írígy sors vágott
Ketté ily boldogságot.
Nagyokat ígérő reménységim,
Ha ti hát mind elmúltatok,
Elkeseredett érzékenységim
Már örömöt ne várjatok,
Ezentúl életem
Mert sírva töltögetem,
Nyugodj immár kedvesem csendesen!
Te pedig édes árnyéka,
Könnyeim hullását vedd kedvesen,
Míg a sír nyugvó hajléka
Megszánván életemet
Fiam után nem temet.

Értékelés 

