Bók neked,
Hegynyi csók veled…
Imádlak!

Tűz vagy bennem perzsel szavad, csókod édes íze bennem marad.
*

Bókolok,
De csókolnálak…
Imádlak!

Szavaddal szívemet gyöngéden átöleled... forró csókjaimmal felelek neked...
*

Szeretet
Bókolásomhoz.
Imádlak!

Éltet szíved, tündöklő fényed ragyog, imádlak, vágyam hozzád szárnyal, lobog.
*

Bókokhoz
Jöszöl-e Te már?
Imádlak!

Lángod éget, úgy remeg testem, szóval hívsz, s már eszem vesztem.
*

Szeretés,
Át kell, hogy menjen.
Imádlak!

Érzem a szereteted minden pillanatban és reszket szívem a mellkasomban.
*

Bók neked,
Veled szeretni!
Imádlak!

Vágyban szívem, hogy veled összeérjen... s hozzád lelkem is, szelíden térjen.

Vecsés, 2025. május 12. – Siófok, 2025. május 13. írtam: romantikus HIQ csokorban. Alá a romantikus leoninusokat szerző-, és poétatársam, Gránicz Éva írta.

Csillogó napsugár,
Midőn fények fénye fejünkre száll,
Örömöt hozol embernek s állatnak,
Mert te vagy a csodálatos Nap.

Jaj de midőn elméssz,
Mély sötétség borul a világra.
S, oh, hiányod míly csalfa,
Hisz újra megjelensz egy-két óra múlva.

Hiszen te üldözöd a rosszat,
Esők, szelek, viharok előled futnak.
Semmi sem mer szembeszálni veled,
Oh, csodaszép dél-keleti napmeleg.

Villan az asztalon két kiskanál,
dúdolnak egy kedves kis trillát.
A gazdasszony jön már, rájuk talál,
még közéjük tesz egy arany villát.
Hozza ételét, épp csak egy falás.
Kutya horkan, odaadja részét.
Az udvar feldúlva: eb kutat ás,
az asszony hozzávágja a csészét.
Behúzza farkát, bánatos szegény.
A nő feldúlva a konyhába megy.
Az eb làtja, hogy elmúlt a veszély,
A szőre sáros, gondolja mindegy.

Gazda, ha nézed, ne higgy az észnek!
Én szépnek látom, lásd te is szépnek.

Ma bősz, zord nap jött.
Száll a por, és zúg a szél.
Ős fák közt tép, zúz.
Hull a könny hisz sír az ég,
Tört a hit, tán itt a vég?

Vén fán nincs ép ág.
Huny a vad és búj a nép.
Mind fél ki itt él.
A szép táj most rút színt kap,
Rég nem volt már ily csúf nap.

Első pillantás – egy lopott varázs,
szívem kihagyott egy dobbanást.
Mosolyod könnyű szélként ért,
s én már tudtam: elvesznék.
​
A szerelem, mondják, mély víz,
hát ugorjunk bele – miért is ne?
Ha süllyedünk, hát együtt tesszük,
s ha úszunk, hát nevetve.
​
Ölelésed parttalan óceán,
benne ringatózom csendesen.
Nem bánom, ha hullám ráz,
csak te legyél a végtelen.
​
És ha egyszer megkérded tőlem,
miért szeretlek, miért vagyok veled,
csak annyit mondok: mert mit sem érnék nélküled.