"Néhai Horváth György barátom emlékének."

Ma visszajöttél újra régi jó barát
Visszaszállott halvány, sápadt szellem-arcod.
Láttalak, mint egykor régen, ma már régen
Ifjan kacagva pompás búja réten
Láttalak vágyva nézni szőke nők után
Mint oly sokszor, oly sok tavaszi délután,
Láttalak mosolyogni sötét szemeddel.
Ma visszajöttél újra régi jó barát.

Miért rohansz Te görcsös Élet
Vágtatva, mint a téli szél?
Miért szívod a vért eremből
Fröccsenő, dús mély patakban?
Miért ölöd a fényt szememben
Ólmos bágyadt sötétséggé?
Miért hasítod fel a mellem
Téped ki vérző vert szívem?
Miért horpasztod be a mellem
S vakítod fáradt bús szemem?
Hóhér miért? miért? öldökölsz
S ha vérbefagyva heverek, miért röhögsz?
Miért szakad minden kín én rám
Miért habos kíntól, vértől a szám?
Miért, miért? hóhér? miért?

Mosolyogj az én vakságomon
Hogy a fehért is feketének látom,

Mosolyogj halálos vágyamon
Hogy az életből a halálba vágyom.

Mosolyogj, hogy oly sokat sírok
Hogy én a könnyeimmel írok.

Mosolyogj, hogy fáradt a testem
Hogy az útszélén összeestem.

Mosolyogj tikkadt, bús dalomon,
Hogy én csak a halált dalolom.

Egy kézfogás, egy tünő csók
És semmi más.
Egy villanat, egy pillanat
És semmi más.
Egy szélvihar, egy zivatar
Halovány arc, sok veres haj,
Egy szélvihar, egy zivatar.
Ódon kép, régi ködös kép,
De ma is szép és mindig szép
Egy kézfogás, egy tünő csók
És semmi más, és semmi más.

Álmodó vagyok én,
Bús álmok halvány álmodója,
Álmodója a kék égnek
Vágtató tavaszi szélnek
Havas jégnek, hideg télnek
Lilásan fénylő, tompa fénynek.
Álmodója elmúlt vágynak
Tikkadt forró bágyadt nyárnak
Béna vágynak, selymes ágynak
Halvány véres mályva szájnak.
Álmodója temetőnek
Hervadt, sápadt szőke nőnek
Sápadt nőnek, kék felhőnek
Cédrusfának, temetőnek.