Sohase kérj másoktól többet
mint amit te is visszaadsz,
sohase hagyd hogy rajongjanak érted
ha te szeretni nem hagyod magad.

Ne ígérd azt mit betartani nem tudsz,
csak annyit ígérj mit adni tudsz nekem!
Ne áltass engem hazug csókjaiddal,
ne hidd hogy azzal boldoggá teszel.

Csak addig maradj míg tudsz engem szeretni,
míg úgy érzed számodra minden én vagyok!
Ne ámíts engem csalóka reménnyel,
Addig szeress míg melletted vagyok!

Valami elsuhant a szélben
akár egy múló pillanat,
próbáltam lágyan visszafogni
de némán, hirtelen elsuhant.

Nem láttam belőle semmit
csak arcodnak halvány mosolyát,
s ajkadnak néma suttogását,
mintha azt súgná: menj tovább.

Mintha azt kérné tőlem halkan
ne küzdjek érted ostobán,
ne bánjak semmit mi elmúlt,
s lépjek végre már tovább.

Valami elsuhant a szélben
szerelmed volt az! Semmi más!
Menj csak! Már el is temettem,
légy boldog mással! Menj tovább!

Egy álomkép, mely szertefoszlott
azt hittem sokkal fontosabb,
azt hittem kínozni fog majd,
de sosem voltam boldogabb.

Egy álomkép mely szertefoszlott
s az esti széllel elsuhant,
magával sodorva minden érzést
amely irántad megmaradt.

Egy álomkép mit nem látok már,
hisz talán nem is létezett!
Elsöpört mindent, mi bántott
s nem maradt belőle semmi sem.

Álomkép? Mint a kósza szellő
borongós, hűvös alkonyon
úgy suhant szelíden némán,
s a szürkeségben megkopott.

Életem !

Borzasztóan hiányzol minden percben nekem ,

s sajnálom nagyon hogy még mindig nem lehetsz velem.

Mindig látom arcodat akármerre nézek

és hidd el nem változott amit irántad érzek !

Látom a felhőket vonulni , s sötét lett az ég ,

és sírnék a széllel ha könnyem lenne még ,

s ha esne eső talán velem sírna az ég .

De bevillan arcképed mint gyermek álom kép ,

az ébredő nap első sugarától reményt látok én .

Látom arcomat , szemed szép tükrében,

de még így is nehéz mosolyognom ha könnyezik szemem ,

hisz az én szerelmem nem lehet velem .

Csak veled van értelme minden egyes jónak ,

s ha végre együtt leszünk ,

szép lesz majd a holnap .

Nagyon szeretlek !

Hideg hannoveri utcán óvatosan lépkedek
Lábam alatt haldokló,színes, őszi falevelek sokasága kér könyörületet.
A könyörtelen ítélő az idő, nem látja nem hallja, sosem,
S én óvatosan lépkedek, -ugyan ez mit sem ér, de nekem sokat jelent.

Jutalmam ezért a napsugár,ki néha-néha még mosolyog is rám,
S melenget, mint az anyai kéz,mely mindenkor a jót adni kész.
Csillogó esőcseppek a leveleken,
Vagy tán könny, mi nem szárad fel sohasem?

Óvatosan, lassan tovalépkedek,
A könyörtelen idővel is harcra kelek,
A tovatűnő napsugárba kapaszkodom én,
Hogy veled találkozzam majd, a világ tetején.

Emlékszel e dalra még?
Akkor kék volt fenn az ég, s a szivárvány híd alatt, sokszor megcsókoltalak.
Tán nincs is oly messze még,
Azóta is kék az ég, mert szemeidben látom még,
hogy milyen volt akkor, rég!

Mikor megismertelek, szívem őrült táncba kezdett,
Érted mindent elfelejtett és csak veled lenni vágyott,
Úgy éreztem, a világot nyertem el teveled én, két karodnak rejtekén.

Azóta is erre vágyom,teljesülne minden álmom,
S szép kék szemedet, ha látom,
Mindig veled vagyok én,
Ott, a világ tetején.