Olyan hideg van. Borult az ég is.
Toccsanó cipőmet hallgatom.
Mikor elmerül a pocsolyában,
ahogy az esőben ballagok.

Dühöngő orkánként tombol a szél is.
Letépve ágat, gallyakat!
Lepusztult romként hátrahagyva
mindent mi utána megmarad.

Kegyetlen idő! Nem sajnál semmit!
Mindent mi szép volt, összetör!
Megtörve jajdul a barackvirág is,
amit magával elsöpör.

Utána hajol a gyönge ág is
halkan, aggódva elköszön,
lecsurgó könnyként elhullajtva
egy esőcseppet, mely rácsöpög.

Maradj még egy percet karjaim között!
Ne siess! Maradj itt velem!
Ne tűnj el még az álmaimból,
engedd, hogy melletted legyek!

Csak még egy múló, röpke órát,
hogy érezzem bőröd illatát
orromban, mint a tömjénfüstöt
mely belengi csöppnyi kis szobám.

Csak még egy forró ölelésre
hogy válladra hajthassam fejem,
hogy emlékezzem rá minden éjjel,
amikor nem vagy itt velem.

Még egyetlen gyöngéd érintésre
mely minden ízemig fölkavar!
Ölelj át! Kérlek! Oly szelíden,
ahogy a napfény a dombokat.

Azután hagylak megpihenni
olyan halkan és nesztelen.
Hogy halljam szívednek dobbanását
csitulni lassan, csendesen.

Miattad küzdök szélben, hóban
érted aggódom szüntelen.
miattad élek,miattad vérzek,
s most is te érted könnyezem.

Miattad dobtam el minden álmom
nem tartott vissza semmi sem,
mért nem érzed hogy nincs már másom
hisz neked adtam már mindenem!

Mért nem érzed hogy nincs más senki
egyedül én vagyok neked!
Mért nem hiszed hogy én vagyok csak
aki még melletted lehet?

Ne higgy te másnak, reám hallgass!
Tedd félre büszkeségedet!
Most tedd meg, amíg itt vagyok még,
hisz ki tudja holnap hol leszek!

Egy régi kép, egy régi álom
amely előtör hirtelen,
felszakít minden régi álmot,
melyet feledni vágyol szüntelen.

Csapongva szárnyal lelked mélyén
akár a dühöngő szelek,
s újult erővel tör fel benned,
ami már régen elveszett.

Adj ki magadból mindent, mi éget!
Ne tartson vissza semmi sem!
Nem szabad többé visszanézned,
csak sebeid téped fel szüntelen!

Dobj ki mindent, mi hozzáláncolt!
S újult erővel menj tovább,
azon az úton mit kitapostál
hisz neked is nyílik még virág!

Nem kívántam mást, csak szeretetben élni
s boldognak látni szeretteimet,
megcsodálni minden apró kis virágot
s őrizni mindig a lépteiket.

Csak mellettük lenni némán és szelíden
ahogy a lágy szellők borzolják a fát,
nem szólni semmit, csak mellettük lenni
míg a boldogság rájuk nem talál.

Hogyan segíthetnék ha szükségük van rám?
Hisz nem vigyázhatom minden léptüket!
Apró porszemként szállok csak a szélben,
s bár feléjük sodor,mégsem érnek el.