Ember az, kinek örömet szerez a húsba mártott
kés,
bújj, bújj zöld ág zöld levelecske
hamisan kacsintó szavak
félbe szakadt mondatok
Ember az, ki meggyalázza anyját s húgát,
csöm-csöm gyűrű aranygyűrű
beteges tett,
mocsokkal átitatott képek
Ember az, ki láncra verve, neked szép szavakat
súg,
lánc, lánc, eszterlánc
vadmadarak vijjognak, szeretők siratnak
Ember az, ki templomot gyaláz hamis játékával
bújj, bújj, zöld ág, meg cifrapalota
hiszek egyben vagy még az az egyben sem
szól a lócitromszagú öntudat
Ember az, kinek fejszeélén barbibabák sírnak
elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte
Düh vezérelt gátlásosság fityma férfiatlanság
Ember az, ki vigyorral élősködik gyermekei
lelkén
lóg a lába lóga, nincsen semmi dolga
ne feledd az utolsó harangjáték tiéd lesz
nyertél jaaj
gyermeked lelke még akkor is sírni fog

Fetrengsz gyöngysáros éjszakákban
a szépet nem látja vaksi szemed
nem vagy erős, és nem is vagy hős
védd meg magad magadtól
te egyperces szerelem
magadhoz nyúló gazember
Senki ürességed kelekótya léted
barátnak semmire kellő éned
feszeng szelíd szemünkben
Mondja meg valaki,
hol az
EMBER
a szíveket melegítő hang,
lábad előtt elterülő virágos rét,
az igazságos igaz
barátsággal jóban levő barát
S az emberséges ember
már luxus lenne nekünk?

Száműzetésben, töretlen hittel fájok a fényben.
Anyám ízes mosolya hozott e világra.
Vicsorog a szél.
Télízű hóban s néma mélységekben
fürödni járok átokízű szóban.
Susog a szél.
Ezernyi korbácsütést viselve
SÍR AZ ÉG.
Lelkem álmában csillagos ösvény virágos rétjein
fel, s alá száll.
? Sehol egy gyűszűnyi haza... ?
Felnőtté vált gyermekek
elfeledett álmot kiáltanak.
Bolyongó árvaságunk
nem pihenhet a néma völgyben,
nem kiálthat ránk a csend.
A most ébredezőknek fejet hajt a föld jóslata.
Penészes falakon, hovatartozásos létünkön,
C betűs homlokunkon túl
? csak ember akarok maradni.
...
Szívem kivett egy szabadnapot.
A júdásképű aranytallérosokkal
számkivetettségem
már nem törődik.

Vasszekrények magaslanak, vaságyak előtt.
Vas szagú szél fúj a vasrácsok felől.
Vasajtó csukódik, tűri a vasakarat.
Vastüdő lélegzik a vasmellkas alatt.

Vasember mozdul, vaspáncél csörren,
Vasból van a vér, ami vasszívéből fröccsen.
Vasból van a kés, mely vastestébe hatol,
Vasból minden szó, mi vasagyának papol.

Vasból van a lélek, már leküzdötte émelyét,
Hasztalan keresi vasolvasztó-tégelyét.

Szél cibálja a redőnyöket,
hó helyett vízcseppek csillognak az ablakon.
A rohanásban eddig elmaradt az elcsendesülés.
Porcelánok fölött imára kulcsolódnak a kezek,
a sokból egy lesz, túl a vérségen, egy család.
Fényfüzér csillog a szívek körül,
szabadságra ment a kötelesség.
Eltelítenek az illatok és a mosolyok,
megfürdöm bennük, tisztára mosnak.

Hetek óta függtem liánokká formálódott, kimondatlan szavaidon.
Mire elhagyták ajkaid, elszáradtak és lezuhantam.
Nem vagyunk mi pajkos gyermekek,
Csupán kiszáradt múmiái szép reményeinknek.
Szerelmem lassan eltűnik, ahogy parfümödet
Kifújja hajamból a józanító hajnali szél.