Ne szólj most durván. Szeress lágyan, türelmesen,
ne nézz rám vádló tekintettel, én sem teszem.
Ölelj magadhoz, mint a vén fűz, mely fölém hajol,
s halkan suhogva, suttogó hangon rebegve szól.

Ne bánts meg. Szeress gyöngéd szavakkal, oly szelíden,
hogy minden érintés, minden sóhaj finom legyen.
Hisz úgy szeretlek, akár a tiszta, áttetsző forrásvizet,
melynek hűs cseppje ajkamon lágyan végig pereg.

Látod? Most nem kell semmi csak szelíd szavak,
mely lelkem mélyében mélyen reményt fakaszt.
Tudod, most úgy fáj a lelkem, de érted sajog,
szeress, s én mindörökké tiéd vagyok.

Mennyire szeretsz
Mennyire szeretsz? Mondd el újra,
hallani szeretném hangodat,
ahogy kimondod újra és újra,
nevemet suttogva, boldogan.
Szeretsz e úgy, mint a legszebbik rózsát,
mely tenéked ontja minden illatát,
mely ablakod alatt lágyan és szelíden
bűvös illattal lengi be szobád?
Hiányzom e, vagy eloltja bárki
hirtelen feltámadt, égő szomjadat?
Hiányzom e, ha messze vagyok tőled,
s nem érzed ajkadon forró csókomat?
Látod? Én, szeretlek, s kínzó szomjamat
nem olthatja el senki sem,
csak tőled akarok minden apró bókot,
melytől melegség járja át szívem.
Tőled akarom a bársony színű rózsát,
a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,
nem kell senki más ezen a világon,
csak te olthatod el égő szomjamat.
Csak te vagy nekem egyedül a földön,
ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,
és ha te nem jössz, nem is kell senki,
magamba temettem minden álmomat.

Nincsen helyem e csillogó világban,
a tűző napban nem lelem helyem,
nem vakít el a színek sokasága,
bármilyen szép is, nem fontos nekem.

Lennék inkább csendes félhomályban
megbújva, hol rám talál a csend,
míg az alkony szárnyait kibontva,
hűs szellővel végigpermetez.

Nem kell más, csak nyugalom, és béke,
amelyben testem-lelkem megpihen,
néma csönd, mely oly nyugalmat áraszt,
s úgy simogat, mint a hűs selyem.

Nem szeretnék semmi mást, csak élni,
s messze tűnni olyan hirtelen,
mint a villám, amely egyet dörren,
s eltűnik a felhős ég felett.

Nem kell más, csak meghitt, meleg otthon,
ahol végre nyugalmat lelek,
s úgy tűnik el, mint a nyári villám
minden rossz, mely megtörtént velem.

Légy jó hozzám, ha sötét hajamra
majd a tél borít csipkefedőt,
ha nem ölel már úgy karom, mint régen,
s olyan szorosan, mint azelőtt.

Légy jó hozzám, ha arcom már ránctól
torzult, s nem lesz már annyi erőm,
s ne vess meg majd, ha agyam is tompul,
hisz egyre kevesebb már az időm.

Szívem még most is ugyanúgy érez,
épp olyan forrón, mint azelőtt,
s bármi is lesz, én szeretni foglak
akkor is, ha az éj szele jő.

Légy jó hozzám, hisz nélküled én is
olyan védtelen, s árva vagyok,
mint hervadt virág, s ha nem látlak többé,
félek, hogy lassan belehalok.

Bárcsak lehetnék én őszi szellő,
hogy borzoljam szőke hajadat.
Vagy lehetnék én egy remek festő,
festhetnék szerelmes szavakat.

Lehetnék egy vízzel töltött csésze,
hogy ajkaink összeérjenek.
Érezném, hogy enyém vagy már végre,
rólad írnák költeményeket.

Ecset az én kezembe nem való,
szellő sem leszek soha, tudom.
Ez a lap egy palackba zárható,
összehajtom, bele is dugom.

Beledobom vágyam tengerébe,
bízva, hogy eljut tehozzád.
Elindítom hát a messzeségbe,
szerelmem bont majd rá vitorlát.