Hozzátok fűz minden édes emlék,
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.

Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.

Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.

Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.

Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.

Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.

Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek

lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!

Az ember is olyan, mint a hangszer,
mely elszakadt húrral nem zenél,
csak nyiszorog, minthogyha sírna,
s keserű könnyét rejtené.

Hiába húzzák a legszebbik nótát,
nem hallja már a dallamát,
csak a szívéből feltörő sóhaj
hallatja zúgó moraját.

Az ember is olyan, mint a hangszer,
legszebben annak beszél,
kiért a szíve oly mélyen dobban,
hogy neki adná tán mindenét.

Minden szavában úgy cseng a dallam,
hogy feltörő hangja égbe kiált,
olyan szépen és oly tisztán csendül,
mint a legszebben szóló gitár.

Az ember is olyan, mint a hangszer,
amely csak akkor zenél
szépen, ha törődnek véle,
s bársonyos tokban védenék.

Szívében ott él minden dallam,
de ha nem értik énekét,
mint a gitárhúr, elpattanhat,
s könnyekbe fojtja énekét.

Nincsen helyem e csillogó világban,
a tűző napban nem lelem helyem,
nem vakít el a színek sokasága,
bármilyen szép is, nem fontos nekem.

Lennék inkább csendes félhomályban
megbújva, hol rám talál a csend,
míg az alkony szárnyait kibontva,
hűs szellővel végigpermetez.

Nem kell más, csak nyugalom, és béke,
amelyben testem-lelkem megpihen,
néma csönd, mely oly nyugalmat áraszt,
s úgy simogat, mint a hűs selyem.

Nem szeretnék semmi mást, csak élni,
s messze tűnni olyan hirtelen,
mint a villám, amely egyet dörren,
s eltűnik a felhős ég felett.

Nem kell más, csak meghitt, meleg otthon,
ahol végre nyugalmat lelek,
s úgy tűnik el, mint a nyári villám
minden rossz, mely megtörtént velem.

Nem sírok, tovább már nincs erőm,
Érint még valaha, mi öröm?
Csak zúg, süvít, fúj élet szele,
Örökös vihar vagy lesz vége?

Nem elég a sikertelenség,
Bevágott cukor, mint betegség.
Mi végre büntet Isten, ha van?
A hét szűk esztendő tán’, hatvan?

Mindenki oly’, minek születik,
Meg még, aminek mások nézik.
Én vajon minek is születtem,
Élni sikertelen életem?

A jó élet, mi kiteljesedett,
Ha az ember boldog, elégedett.
Nekem eddig ez nem adatott meg,
Sikertelenséget, hogy éljem meg?

Hely hová születtem, vajha rossz,
Pedig más is ragadt rám, mint kosz.
Mások nem néznek valakinek,
Magam, hogy tartsam; főleg kinek?

Sorsát ember nem kerülheti,
Ez megadatott, ezt kell élni.
Én azért mégis csak bánkódóm,
Miért adatott, ily’ rossz sorsom?

Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Akik sodródnak csak az árral
sírva keresve kiutat,
azok tudják csak mi a bánat,
ajkukon még sincsen panasz.

Hallgatnak csöndben. Mit se várva,
összeszorítva ajkukat,
bármily nehéz is, nem adják fel
oly féltve őrzött álmukat.


Befelé csordult könnyeikből,
amely a lelkükből fakadt,
nem tudja senki mennyi folyt el,
s mennyi bánat, mi ott maradt.


Mégis erősek, mint a tölgyfa,
mely a viharban ott marad,
erős szele hiába tépi
ellenáll, s egyenes marad.


Bárhogy égeti tűző napfény,
gyökere nedvességet ad,
hiszen messzire nyúl a földben,
s táplálja hűs vizű patak.


Erős marad, ahogyan ők is,
kiket oly sokan bántanak,
pedig a lelkük oly törékeny,
akár egy porcelánbaba.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy van benne annyi akarat,
mely elsöpör minden nehézséget,
és azért is felül marad.