Idő 
Értékelés 
Értékelés Az est láthatatlan érkezik,
Csendben suhan, mint hűvös szél,
Árnyékba vonja perceink,
S a fény lassan szárnyra kél.
Sötét palástját kitárja lágyan,
Csillagok gyúlnak fent az égen.
Holdfény játszik tó tükrén bátran,
S álmodik a világ, szépen.
Láthatatlan árnyak ölelnek,
Egy bagoly visít a csendben élesen,
Az utcák néma dallamot zengenek,
S az est mesél a csillagfényben.
Szívem is nyugszik, elpihen lassan,
Vágyak alszanak, gondok némán,
Álmok szövik szelíden, halkan,
Az éjben rejlő csend titkát.
Hajnalfény bontja majd a fátylat,
Ám most még őrzöm az est hangját,
Míg a világ pihen, álmodozgat,
Az éj csendben rám borítja magányát.
Siófok, 2025. március 31. -Gránicz Éva
Csendben suhan, mint hűvös szél,
Árnyékba vonja perceink,
S a fény lassan szárnyra kél.
Sötét palástját kitárja lágyan,
Csillagok gyúlnak fent az égen.
Holdfény játszik tó tükrén bátran,
S álmodik a világ, szépen.
Láthatatlan árnyak ölelnek,
Egy bagoly visít a csendben élesen,
Az utcák néma dallamot zengenek,
S az est mesél a csillagfényben.
Szívem is nyugszik, elpihen lassan,
Vágyak alszanak, gondok némán,
Álmok szövik szelíden, halkan,
Az éjben rejlő csend titkát.
Hajnalfény bontja majd a fátylat,
Ám most még őrzöm az est hangját,
Míg a világ pihen, álmodozgat,
Az éj csendben rám borítja magányát.
Siófok, 2025. március 31. -Gránicz Éva
Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
Az est láthatatlan érkezik,
Csendben suhan, mint hűvös szél,
Árnyékba vonja perceink,
S a fény lassan szárnyra kél.
Sötét palástját kitárja lágyan,
Csillagok gyúlnak fent az égen.
Holdfény játszik tó tükrén bátran,
S álmodik a világ, szépen.
Láthatatlan árnyak ölelnek,
Egy bagoly visít a csendben élesen,
Az utcák néma dallamot zengenek,
S az est mesél a csillagfényben.
Szívem is nyugszik, elpihen lassan,
Vágyak alszanak, gondok némán,
Álmok szövik szelíden, halkan,
Az éjben rejlő csend titkát.
Hajnalfény bontja majd a fátylat,
Ám most még őrzöm az est hangját,
Míg a világ pihen, álmodozgat,
Az éj csendben rám borítja magányát.
Siófok, 2025. március 31. -Gránicz Éva
Csendben suhan, mint hűvös szél,
Árnyékba vonja perceink,
S a fény lassan szárnyra kél.
Sötét palástját kitárja lágyan,
Csillagok gyúlnak fent az égen.
Holdfény játszik tó tükrén bátran,
S álmodik a világ, szépen.
Láthatatlan árnyak ölelnek,
Egy bagoly visít a csendben élesen,
Az utcák néma dallamot zengenek,
S az est mesél a csillagfényben.
Szívem is nyugszik, elpihen lassan,
Vágyak alszanak, gondok némán,
Álmok szövik szelíden, halkan,
Az éjben rejlő csend titkát.
Hajnalfény bontja majd a fátylat,
Ám most még őrzöm az est hangját,
Míg a világ pihen, álmodozgat,
Az éj csendben rám borítja magányát.
Siófok, 2025. március 31. -Gránicz Éva
Az idő felettem őrködött,
némán a szívembe költözött.
S a viharban vigaszt kértem,
a felhőkbe árva reményt véstem.
Vártam mindig a csodát,
hogy leteríti előttem bársonyát,
s ad majd nékem hitet és erőt,
hullat reám éltető esőt.
Amilyen a virágnak is kell,
amitől a szívem kizöldell,
majd a napnak bősz sugarát,
hogy érlelje édes tavaszát.
Rügy fakadjon újra a fán,
s gyöngéden óvja majd ezután,
bársonylombja szelíden takarja,
seregélysereg nehogy megzavarja.
Míg az idő felettem őrködik,
s majdan szívemből kiköltözik,
ekkor vigaszt többé nem kérek,
csak békés nyugalmat remélek.
némán a szívembe költözött.
S a viharban vigaszt kértem,
a felhőkbe árva reményt véstem.
Vártam mindig a csodát,
hogy leteríti előttem bársonyát,
s ad majd nékem hitet és erőt,
hullat reám éltető esőt.
Amilyen a virágnak is kell,
amitől a szívem kizöldell,
majd a napnak bősz sugarát,
hogy érlelje édes tavaszát.
Rügy fakadjon újra a fán,
s gyöngéden óvja majd ezután,
bársonylombja szelíden takarja,
seregélysereg nehogy megzavarja.
Míg az idő felettem őrködik,
s majdan szívemből kiköltözik,
ekkor vigaszt többé nem kérek,
csak békés nyugalmat remélek.
Álmosodik a természet,
Lassan ágyát megveti,
Itthon maradt madárnépet
Érett maggal eteti.
Lomb lehull a fáradt fákról,
Földre ejti álmait,
Suttogás jön minden ágról,
Szél dúdolja vágyait.
Víznek tükre sima, fénylő
Fodros hullám elmerül.
A messzeség ezüstkéklő,
Ringatózva szét terül.
Napsugár is megszelídül
Tüzes lelke ködben hál,
Minden földi télre készül,
Elő kerül sapka, sál.
Lassan ágyát megveti,
Itthon maradt madárnépet
Érett maggal eteti.
Lomb lehull a fáradt fákról,
Földre ejti álmait,
Suttogás jön minden ágról,
Szél dúdolja vágyait.
Víznek tükre sima, fénylő
Fodros hullám elmerül.
A messzeség ezüstkéklő,
Ringatózva szét terül.
Napsugár is megszelídül
Tüzes lelke ködben hál,
Minden földi télre készül,
Elő kerül sapka, sál.
