Lesz idő,
mikor újra lesz dal, s hozzá költő,
nemcsak újra mormolt silány szavak,
s lesz majd talán, ki pár ember-öltő
után feláll, s mocsártól elszakad.

Lesz idő,
mikor majd szárnyalva, önmagáról
ledobva terhét, dalra nyíl ajka.
Öröm tölti szívét szabadságtól,
a bűnös mocsarat hátrahagyva.

Lesz idő,
mikor az ég újra tiszta s kék lesz,
és szabadon szállnak a dallamok,
mindenki tiszta és őszinte lesz,
s a gonoszság tétlenül andalog.

Lesz idő,
mikor az Ember újra tanulja,
hogyan is óvhatja meg az Édent,
mire való a tudás hatalma,
s mekkora felelősség az Élet.

Lesz idő,
mikor lantján ismét hittel játszhat,
s nem égeti majd gyalázat heve,
többé válik léte, mint csak látszat,
és nem lesz szíve haraggal tele.

Lesz idő,
mikor ismét csüggnek a szavakon,
feledve régi harci sebeket,
kardot győz le végre a bizalom,
s új dalra fakadhat a szeretet.

Lesz idő,
mikor végre Új-Emberré érve
nem kell már hazudni többé soha,
és nyíltan nézve egymás szemébe
nem lesz titok, se parttalan vita.

Lesz idő,
mikor őszintévé válik minden,
s tisztán csengenek majd a verssorok,
s borzadva emlékezünk hitetlen`,
hogy egykoron rég voltak oly korok:

Mikor volt idő,
hogy elvesztek sorsok s emberöltők,
hazug közöny épített gátakat,
mikor nyálas hangon szóltak költők,
sutba dobva hitet és szárnyakat.


Pest - Buda, 2014. június 29.
(A Holnap Magazin Vers pályázatán,
Zsűrinyertes alkotás.)

Adjon az isten holnapot,
egészséget, jó nagyot,
a betegséget űzze el,
bánatodat rejtse el!

Adjon az isten szerelmet,
s mellé sok-sok figyelmet,
türelmet és boldogságot,
sírig tartó házasságot!

Adjon az isten életet,
kisgyermeket, édeset,
adjon munkát, kenyeret,
otthonodba meleget!

Adjon az isten igaz hitet,
s adjon mellé jó nagy szívet,
szívekbe sok békességet,
szeretetet, fényességet!

Altatót suttog a langyos, esti szél,
A fogyó hold szép álmot ígér,
Pazar dunnával teríti be némán,
Ringatja, altatja szerény szurdékán.

Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,
mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,
aluszik a két szemét lezárva,
álmodik szép szívét kitárva!

Ha Isten itt élne közöttünk, nem vennénk észre.
Nem szórna fényt, nem hordana arany palástot se.
Lehet, hogy épp a boltban sorban állna,
Mögöttünk egy kifliért várva.

Nem lenne glóriája, se komoly hangja,
Mikor kiabálunk, ő csak hallgatna.
És talán akkor is bizakodna,
Ha mi már rég nem hiszünk magunkba?.

Nem tenne csodát, de ott lenne mindenben...
Mosolyban, pillanatban, tettekben...
Egy kézfogásban, egy halk bocsánatban,
Egy padon felejtett meleg kabátban.

Egy kis házban lakna a falu végén,
És dolgozna gondosan a virágos kertjén.
Játszana a gyerekekkel mezítláb a sárban,
Egy padra szívet vésne,
halkan, titokban.

Nem szónokolna, csak lenne egyszerűen,
A mindennapokban, csendben, türelemben.
És észre sem vennénk ha elmenne innen,
Csak éreznénk, hogy valami hiányozna... mélyen, a szívünkben.

Siófok, 2025. április 21. Gránicz Éva: irtam a Húsvét hétfőre.

Hol komor harangok ütik a delet,
Hol a lámpásról vetülnek a sötét árnyak,
Hol őszi falevelek ringatóznak a hideg szélben,
Ott leszek.

Minden ütemtelen kongásban,
A sötét alakok kacsintásában,
S minden elhalt, lehulló falevélben
Ott leszek.

Minden kisírt könnycseppben,
Minden elejtett kedves szóban
S halk életetek minden léptekében
Ott leszek.

El nem megyek, senkitől nem búcsúzom,
Beköltözöm bánat facsarta szívetekbe,
S lelketekben rakok fészket,
Mint holt lélek az üres dobozban.
Ott leszek.

2013.