M. Laurens
A MEGBOCSÁJTÁS
(Parafrázis Juhász Gyula nyomdokain)

Teremtő istenem, sosem ítélted el őket,
A gyűlölettől fröcsögő hazug köpködőket.
Szomorúan nézted fentről e tévelygő világot,
S átélted velünk, az összes nyomorúságot.

Mert tudtad, hogy mekkora teher az élet,
És mindig is a kezedben volt a végső ítélet.
Hatalmas szíved van, végtelen hatalmad,
És számtalan lélek alkotta örök birodalmad.

A megbocsájtás és mindannyiunk terhe,
A magos égbe szállt veled: föl a fellegekbe.
Ám ma is hallod ott fenn, az isteni magasban,
A vak gyűlölet hangját, egyre hangosabban.

Teremtő istenem, nyugtasd le, odafent őket,
A gyűlölettől fröcsögő esztelen köpködőket.
Bocsáss meg nékik, mert mégis csak emberek,
Nem tudják szegények, mit is cselekszenek.

Budatétény 2026. július. 09.

(Fabula a vágyakról)

Csigabiga, a házában ülve,
unatkozik, bánatában elmerülve.
Körötte a világ rohan, szalad,
de Ő mindebből lemarad.

Hason csúszkál szegény pára,
míg rátalál egy tyúklétrára,
mely szebb napokat is látott,
Mikor a kakas még reá mászott.

A létra csúcsán kukorékolt,
s rá ébredt hajnalban az égbolt.
Csigánk szíve nagyot dobban:
- A világot is láthatnám onnan.

De az első fok oly messzi fent volt,
hogy a nyújtózásba majdnem megholt.
Hiába minden erőfeszítések ára,
Sehogy sem ért fel hozzája.

Szegény csigát a háza is húzta,
az első fokot elérni sem tudta.
Látta ezt egy szarka, segített rajta.
Csigánkat a földről azonmód felkapta.

- Repülök! - Szólt a csiga lelkesen.
Világot látni ugyan nem megyen,
de a madár fészkéhez felérve,
a fiókák lelkesen fogadták ebédre.

S mi lehetne mesém tanulsága?
Ki földhözragadtan kell éljen,
ne vágyjon a magos tyúklétrára!

Budatétény 2026.jónius. 28.

Az éjszaka halkan a szívemhez zenél, a város,
ahol élek, száz titkot mesél.
A ligetben a lombok álmodva súgnak, mi lehet
a titka szép otthonomnak.

Az utcák kövein épp itt jár a nyár,
piros selyemszalaggal átkötve vár.
Kék kút hűsítő vize csorog az ajkadon,
s én szép szemed, pillantásod epedve várom.

Ó, nyári éj, Holdnak udvara,
csillagok s örök álmaim hona.

(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)

Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.

És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!

Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.

Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.

És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!

És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!

És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."

- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?

(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)

(A búcsú szentsége)

Isten veled - mondom,- én megyek!
Búcsúzom tőletek, itthagyott életek.
Legbelül a szívem is beleremeg,
Mert csak azt az egyet tudom,
Hogy sohasem tudhatom,
Megfoghatom-e még azt a kezet,
Amit most, féltőn elengedek.

Budatétény 2026. Március 20.