Az éjszaka halkan a szívemhez zenél, a város,
ahol élek, száz titkot mesél.
A ligetben a lombok álmodva súgnak, mi lehet
a titka szép otthonomnak.

Az utcák kövein épp itt jár a nyár,
piros selyemszalaggal átkötve vár.
Kék kút h?sít? vize csorog az ajkadon,
s én szép szemed, pillantásod epedve várom.

Ó, nyári éj, Holdnak udvara,
csillagok s örök álmaim hona.

Meghaltam, de lélegzem,
fájó emlék, amit érzek.
Meghalok majd felébredek,
örök körforgás az élet.

Szívem lassan üti ritmusát,
alig dobog, alig éltet már.
Szemem lassan lehunyom,
s nem is fáj, talán meghalok?

Ennyi lenne az élet?
Élek, meghalok, s közben,
semmit sem érzek?
Ennyi szenvedés kell,
megannyi kínt megélve?

Tényleg ennyi lenne az élet?
Nem hiszem, de még élek.
Még vagyok, s még létezem,
elmúlni minden nélkül nem lehet.

Nem akarom, hogy ennyi legyen az élet,
érezni akarok, szeretni, nem csak amíg élek.
Halál után mi lesz velem?
Megszabadul a testem?
Kiszáll a testemből a lelkem?

Nem, ez nem lehet a vége,
kell, hogy legyen ami éltet.
Kell, hogy legyen még életem,
kell, hogy legyen aki szeret.

Kell, hogy én is szeressek,
kell, hogy beszélhessek vele.
Kell, hogy sírhassak mellette,
nekem kell az élet értelme.

Nem akarom itt hagyni az életem,
hiszen még annyi mindent nem tettem.
Szeretni akarok, amíg a szív dobog,
és a vágy éltet, amíg én vagyok.

Az az első perc, amikor a kezed,
a kezemhez ért,
lelked, lelkemet érintette, megmagyarázhatatlan jelenség.
Mondd csak drága, mily égi varázslat,
volt ez vajon?
Mellyel azonnal megbabonáztál,
azon a hajnalon?

Erre a választ csakis Isten tudhatja,
aki sorsunk könyvének írója.
S úgy érezte e két embernek,
meg kell ismernie egymást,
hogy beléphess szívem ajtaján.

Bekopogj rajta csendesen,
mert azt akarta, megmutassam,
neked milyen is az igaz szerelem.
Azon a hajnalon a Hold álmosan,
kukucskált, s ő tudta e nőt rabul ejtetted,
és kétsége sem fért hozzá,
ő adhat neked örök szerelmet.

Titokban figyelt minket,
leste minden egyes léptünket.
S mosolygott, mert rég látott,ilyen érzelmet,
ilyen erős vonzódást, ami széttéphetetlen.

Alig várta felkeljen a Nap,
s megsúgja neki, mily csodát látott ő éjjel.
Két ember első találkozását,
ahol szívek találtak párra a hajnali fényben.
A Nap is csak ámult, mily csoda ez,
ebben a gyarló világban.
Igaz szerelemre lelni, már égi,
csoda kell hozzá bizonyára.

Innentől a Nap és a Hold lesték,
mi lesz történetünkből vajon?
De tudták, hogy ennél a nőnél jobban,
nem szerethet téged senki e vilàgon.

Nem, nem sétálsz a halál peremén,
felemelt büszke fejjel tovább mész.
Mert szereted önmagad és megy az élet tovább,
hisz az Isten kegyelme vigyázni fog reád.

Szíved tele szeretettel, hisz poéta vagy,
s versekbe öntöd a szív fájdalmadat.
Olyan vagy mint én versben mondom el,
mit érzek,
minden fájdalmamat, szerelmet, gyászt,
az életemet.

Szomorú és kegyetlen az élet, más a világ,
tudjuk és versben meg is írjuk mi poéták.
Isten megáldjon minket és költői lelkünket,
tele van a szívünk és lelkünk érzésekkel.

Mi tudjuk igazán, hogy kell versben leírni,
hisz költői lelkünk van és így születtünk mi.
Én ezt nem tanultam, velem született,
költői lelkem gyermekkorom óta él bennem.

Már kiskoromban verset írtam anyàk napjára,
felolvastam neki, és könnyek között csókolta
az orcámat.
Ettől szebbet nem is adhattam volna neki,
büszke volt rám nagyon, hogy tudok így írni.

Költői lelkem csak úgy suhan, mint a madár,
belülről jövő csoda, amit mindenki lát.
Versben mondom el, milyen az életem,
vagy csak úgy elkap egy hirtelen ihlet.

Amit azonnal le kell írnom, hogy kifejtsem
az álmaimat.
Legyen az bármi szerelem, csalódás, ima,
haza szeretet, fohász Istenhez és vágyak.

Büszke vagyok erre, hogy poétának születtem,
verseket írhatok, mely lelkemből ered.
Tiszta szívemmel, s lelkemmel verseket írok,
mennyei csoda, amivel megáldott a sorsom.

Ne hullajts értem könnyeket,
ha innen egyszer elmegyek.
Messzi tájra, hosszú útra indulok,
ez az mert szabadságra vágyom.

Ne hullajts értem könnyeket,
kérlek hidd el, szeretlek téged.
Mennem kell, hogy megtaláljam,
a célomat, az álmomat és önmagam.

Ne hullajts értem könnyeket,
visszajövök majd egyszer.
A szikrázó fény a napsütés a társam,
végtelen utakon erdőn, hegyen jártam.

Ne hullajts értem könnyeket,
téged soha el nem feledlek.
De messze az út, hajt a cél az álom,
hogy megtaláljam azt amire vágyom.

Ha egyszer majd elindulok,
a szivem újra feldobog,
Nem tudom, hova érkezem,
hogy merre hív a végtelen.

Lelkemben ég a tűz, hogy lássam,
a felkelő napot, az elvesztett álmomat.
A fényes hullócsillagot, járjak hegyekben,
erdőn, mezőn, s fent a fellegekben.

Ne hullajts értem könnyeket,
lehet, hogy messze elmegyek,
Hisz fényre, tűzre, hajt a képzelet,
erre vágyom, hogy mehessek.

Ne hullajts értem könnyeket,
egyszer meg vissza térhetek.
Mert vissza hiv hozzád is egy álom,
ha célomat, s utamat megtalálom.