(Fabula a vágyakról)
Csigabiga, a házában ülve,
unatkozik, bánatában elmerülve.
Körötte a világ rohan, szalad,
de Ő mindebből lemarad.
Hason csúszkál szegény pára,
míg rátalál egy tyúklétrára,
mely szebb napokat is látott,
Mikor a kakas még reá mászott.
A létra csúcsán kukorékolt,
s rá ébredt hajnalban az égbolt.
Csigánk szíve nagyot dobban:
- A világot is láthatnám onnan.
De az első fok oly messzi fent volt,
hogy a nyújtózásba majdnem megholt.
Hiába minden erőfeszítések ára,
Sehogy sem ért fel hozzája.
Szegény csigát a háza is húzta,
az első fokot elérni sem tudta.
Látta ezt egy szarka, segített rajta.
Csigánkat a földről azonmód felkapta.
- Repülök! - Szólt a csiga lelkesen.
Világot látni ugyan nem megyen,
de a madár fészkéhez felérve,
a fiókák lelkesen fogadták ebédre.
S mi lehetne mesém tanulsága?
Ki földhözragadtan kell éljen,
ne vágyjon a magos tyúklétrára!
Budatétény 2026.jónius. 28.
Csigabiga, a házában ülve,
unatkozik, bánatában elmerülve.
Körötte a világ rohan, szalad,
de Ő mindebből lemarad.
Hason csúszkál szegény pára,
míg rátalál egy tyúklétrára,
mely szebb napokat is látott,
Mikor a kakas még reá mászott.
A létra csúcsán kukorékolt,
s rá ébredt hajnalban az égbolt.
Csigánk szíve nagyot dobban:
- A világot is láthatnám onnan.
De az első fok oly messzi fent volt,
hogy a nyújtózásba majdnem megholt.
Hiába minden erőfeszítések ára,
Sehogy sem ért fel hozzája.
Szegény csigát a háza is húzta,
az első fokot elérni sem tudta.
Látta ezt egy szarka, segített rajta.
Csigánkat a földről azonmód felkapta.
- Repülök! - Szólt a csiga lelkesen.
Világot látni ugyan nem megyen,
de a madár fészkéhez felérve,
a fiókák lelkesen fogadták ebédre.
S mi lehetne mesém tanulsága?
Ki földhözragadtan kell éljen,
ne vágyjon a magos tyúklétrára!
Budatétény 2026.jónius. 28.
Az éjszaka halkan a szívemhez zenél, a város,
ahol élek, száz titkot mesél.
A ligetben a lombok álmodva súgnak, mi lehet
a titka szép otthonomnak.
Az utcák kövein épp itt jár a nyár,
piros selyemszalaggal átkötve vár.
Kék kút hűsítő vize csorog az ajkadon,
s én szép szemed, pillantásod epedve várom.
Ó, nyári éj, Holdnak udvara,
csillagok s örök álmaim hona.
ahol élek, száz titkot mesél.
A ligetben a lombok álmodva súgnak, mi lehet
a titka szép otthonomnak.
Az utcák kövein épp itt jár a nyár,
piros selyemszalaggal átkötve vár.
Kék kút hűsítő vize csorog az ajkadon,
s én szép szemed, pillantásod epedve várom.
Ó, nyári éj, Holdnak udvara,
csillagok s örök álmaim hona.
(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)
Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.
És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!
Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.
Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.
És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!
És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!
És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."
- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?
(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)
Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.
És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!
Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.
Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.
És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!
És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!
És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."
- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?
(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)
(A búcsú szentsége)
Isten veled - mondom,- én megyek!
Búcsúzom tőletek, itthagyott életek.
Legbelül a szívem is beleremeg,
Mert csak azt az egyet tudom,
Hogy sohasem tudhatom,
Megfoghatom-e még azt a kezet,
Amit most, féltőn elengedek.
Budatétény 2026. Március 20.
Isten veled - mondom,- én megyek!
Búcsúzom tőletek, itthagyott életek.
Legbelül a szívem is beleremeg,
Mert csak azt az egyet tudom,
Hogy sohasem tudhatom,
Megfoghatom-e még azt a kezet,
Amit most, féltőn elengedek.
Budatétény 2026. Március 20.
Lesz idő,
mikor újra lesz dal, s hozzá költő,
nemcsak újra mormolt silány szavak,
s lesz majd talán, ki pár ember-öltő
után feláll, s mocsártól elszakad.
Lesz idő,
mikor majd szárnyalva, önmagáról
ledobva terhét, dalra nyíl ajka.
Öröm tölti szívét szabadságtól,
a bűnös mocsarat hátrahagyva.
Lesz idő,
mikor az ég újra tiszta s kék lesz,
és szabadon szállnak a dallamok,
mindenki tiszta és őszinte lesz,
s a gonoszság tétlenül andalog.
Lesz idő,
mikor az Ember újra tanulja,
hogyan is óvhatja meg az Édent,
mire való a tudás hatalma,
s mekkora felelősség az Élet.
Lesz idő,
mikor lantján ismét hittel játszhat,
s nem égeti majd gyalázat heve,
többé válik léte, mint csak látszat,
és nem lesz szíve haraggal tele.
Lesz idő,
mikor ismét csüggnek a szavakon,
feledve régi harci sebeket,
kardot győz le végre a bizalom,
s új dalra fakadhat a szeretet.
Lesz idő,
mikor végre Új-Emberré érve
nem kell már hazudni többé soha,
és nyíltan nézve egymás szemébe
nem lesz titok, se parttalan vita.
Lesz idő,
mikor őszintévé válik minden,
s tisztán csengenek majd a verssorok,
s borzadva emlékezünk hitetlen`,
hogy egykoron rég voltak oly korok:
Mikor volt idő,
hogy elvesztek sorsok s emberöltők,
hazug közöny épített gátakat,
mikor nyálas hangon szóltak költők,
sutba dobva hitet és szárnyakat.
Pest - Buda, 2014. június 29.
(A Holnap Magazin Vers pályázatán,
Zsűrinyertes alkotás.)
mikor újra lesz dal, s hozzá költő,
nemcsak újra mormolt silány szavak,
s lesz majd talán, ki pár ember-öltő
után feláll, s mocsártól elszakad.
Lesz idő,
mikor majd szárnyalva, önmagáról
ledobva terhét, dalra nyíl ajka.
Öröm tölti szívét szabadságtól,
a bűnös mocsarat hátrahagyva.
Lesz idő,
mikor az ég újra tiszta s kék lesz,
és szabadon szállnak a dallamok,
mindenki tiszta és őszinte lesz,
s a gonoszság tétlenül andalog.
Lesz idő,
mikor az Ember újra tanulja,
hogyan is óvhatja meg az Édent,
mire való a tudás hatalma,
s mekkora felelősség az Élet.
Lesz idő,
mikor lantján ismét hittel játszhat,
s nem égeti majd gyalázat heve,
többé válik léte, mint csak látszat,
és nem lesz szíve haraggal tele.
Lesz idő,
mikor ismét csüggnek a szavakon,
feledve régi harci sebeket,
kardot győz le végre a bizalom,
s új dalra fakadhat a szeretet.
Lesz idő,
mikor végre Új-Emberré érve
nem kell már hazudni többé soha,
és nyíltan nézve egymás szemébe
nem lesz titok, se parttalan vita.
Lesz idő,
mikor őszintévé válik minden,
s tisztán csengenek majd a verssorok,
s borzadva emlékezünk hitetlen`,
hogy egykoron rég voltak oly korok:
Mikor volt idő,
hogy elvesztek sorsok s emberöltők,
hazug közöny épített gátakat,
mikor nyálas hangon szóltak költők,
sutba dobva hitet és szárnyakat.
Pest - Buda, 2014. június 29.
(A Holnap Magazin Vers pályázatán,
Zsűrinyertes alkotás.)

Értékelés 

