Szófelhő » Szállt
« Első oldal
1
...
of
13
Idő    Értékelés
Mint szárnyaszegett madár suhanunk át az életen
A mindennapok gondját halmozva,
Elfelejtjük mi is az igazi értelem,
Mely a boldogságunkat okozza.

Áttekintünk társainkon, kiket az élet földbe tiport
Nem törődve velük,
Elhaladunk egymás mellett anélkül,
Hogy egy szót is váltanánk velük.

Álljunk hát meg egy percre és tekintsünk magunkba
Elgondolkodva az életen,
Hová is tűntek az apró csodák,
Melyek a gyerekkorunkba léteztek?

Mind, mint a hamu szállt tova
Az évek során,
Életünk igazi értelmét vesztettük el
A felnőtté válásunk után.

Próbáljunk hát úgy élni, hogy majd sok év múlva
Ha majd eszünkbe jut a múlt,
Ne bánkódjunk majd azon,
Ami rég a feledésbe múlt!
Beküldő: Mátyás Eliz
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803
Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár,- nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.

Aranyló színeket festett,
sárga, és meleg ragyogást,
vörös szőnyege csak terjedt,
nyugalom szállt,- nem tombolás.

Rőt levelek hulló nesze,
a hűvös szélben zokogás,
és ahol ezüst köd lebeg,
könnyekbe fojtja mosolyát.

Imádom az őszi erdőt,
a bronzos-barna csillogást,
narancssárgán díszlő lejtőt,
párát lehelő ingoványt.

A hárs, a tölgy is alszik már,
dér csillan sápadt levélen,
reményt ígér a napsugár,
búcsút int tücsökzenének.

Egyre hull a sok-sok levél,
varázslatos tarka szőttes,
foltjaikon eső zenél,
bölcsője az új jövőnek.
Beküldő: Kristófné Vidók Margit
Hallottam hírét dicső elhullásnak,
igaz hősként, harcban elesetten,
s kik téveszmék áldozatává váltak,
saját vérük árulói lettek.

De azon szív, mely kihívta a halált,
Szabad Honért, s a Szeretettekért!
Nem hatalmi vágy volt, miért hadba szállt,
szebb jövőért küzdött, mit úgy remélt.

Érzékeny, haladó szellemű lelkek;
ily nemes tettre bárki nem képes,
a legdrágább kincsük adták önzetlen,
ama függetlenség érdekében!

Harcosok ők, akik jövőt álmodtak
mert szerettek, s szerették a hazát!
Mert mélységes mély alázattal voltak
eme földért, őseik talaján!

Borongó felhők szállták meg az eget,
takarva a Napot, patakzottak,
dúltak mennydörgőn a sötét elemek,
s az utcákon véres tócsák folytak.

Tudom, tudták gyötrődve, haldokolva,
hogy a golyó nemhiába talált,
s amiért haltak sebzett fájdalomban:
ha megkésve is, de valóra vált.

2014.
Apró levelein csillámzó holdfény
Cserben hagyva, drága, könnyet húllva
Szent éj
Kár - e, mi szótlan?
A hátrahagyott, szélbe kapott,
Csendben lévő szólam,
Ha már nincs más, mit mi múltuk hangot lopott szótlan
Bukkanó-szakadék, mi
Manipulatív,
S ártatlan
Áltat - e még ha egymás szemébe
Könnyesen nézett hajdan?
Fátyol hull az arcra
S szíve roppant, lehunyt szemmel
Nem szállt be e lélek maró harcba
Hisz várja Az út,bosszú, sors, fájdalom
S Nincs vége minélkül szánthatom
Fel
Én?
A nyomor szülte sorsot
Fáradhatatlan ifjak, idősek, szerettek
Holott szívünk egy, tiszta, becses
S mégis ingadozva, határozottan jeges
A gondolat, mi reánk hull,
Egyek vagyunk, határon át - határon túl.
Beküldő: Schubert Anna
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák