Van egy erő, mely bennünk ébred,
Mely áttöri a néma éjeket,
Mely nem hajol meg semmi árnyék előtt,
S nem fél attól, mit a világ szőtt.
Egy érzés, mely szívünkben lángol,
Mely messzire száll minden határtól,
Egy vágy, melyet nem ölhet meg a tél,
Mert örökké bennünk él a remény.

Szabadság, te ősi, szent akarat,
Mely újraírja a sorsunkat,
Te vagy a fény a hosszú éjben,
A menedék a vihar szívében.
Te vagy a hang, mely végre szólhat,
A szív, mely többé nem hódolhat,
A szárny, mely ég felé emelkedik,
S a lélek, mely soha nem térdepelik.

Hány ember vágyott már utánad,
Hány élet adta érted önmagát,
Hány könny hullott a föld porába,
Hány név került a történelem lapjára.
Hány anya várta haza gyermekét,
Hány apa őrizte családja reményét,
Hány szív dobbant utolsót érted,
Mert többet értél, mint az élet.

Voltak idők, mikor a csend beszélt,
Mikor az igaz szó is veszélyben élt,
Mikor a falak mögött félelem lakott,
S az ember csak titokban álmodott.
Mikor a tekintet is áruló lehetett,
S a kimondott szó bilincset jelentett,
De a lelkek mélyén parázs izzott,
Mely minden elnyomást túlragyogott.

Mert elvehetik az ember földjét,
Elvehetik otthonának melegét,
Elvehetik minden vagyonát,
S elnémíthatják igaz szavát,
De amíg él benne egy gondolat,
Amíg a szívében remény marad,
Addig hiába zárják börtönbe,
A szabadság ott él örökre.

Nem szabadság az, ha másnak ártasz,
Ha saját utadon másokat gázolsz,
Ha mások könnye árán vagy boldog,
S mások szenvedéséből építesz trónt.
Az igazi szabadság nem uralkodik,
Nem fenyeget és nem parancsol,
Hanem meghagyja mások útját,
S tiszteletben tartja a világát.

Szabadnak lenni annyi, mint élni,
Nem félni, kérdezni és remélni,
Kimondani azt, amit igaznak érzel,
S szembenézni bátran a veszéllyel.
Szabadnak lenni annyi, mint választani,
S a döntéseidért felelősséget vállalni,
Nem mások álmát élni végig,
Hanem a saját utadat járni.

Szabad legyen minden ember szíve,
Ne kényszerítse senki semmire,
Szabad legyen minden tiszta gondolat,
Mely új világot és jövőt alkothat.
Szabad legyen a szó és a művészet,
A hit, a kérdés és az emlékezet,
Mert ahol a gondolat is rab,
Ott a jövő is némán megszakad.

Nézd csak a madarat az égen,
Nem kér engedélyt a messzeségben,
Nem kérdezi, meddig mehet,
Csak követi a szabad szelet.
Nézd csak a folyót, ahogy árad,
Nem állítja meg semmi gátja,
Ha sziklák állják is útját,
Megkeresi a szabadság útját.

Így kellene élnie az embernek,
Nem rabjaként a félelemnek,
Nem mások által írt szerepben,
Hanem saját, igaz életében.
Ne legyen lánc a gondolatán,
Ne legyen pecsét a homlokán,
Ne mondja meg senki, mit reméljen,
S milyen álmot őrizzen a szívében.

De vigyázz, ember, mert a szabadság
Nem mindig érkezik, mint ajándék,
Néha küzdelem, néha áldozat,
Néha könnyekkel kikövezett út marad.
Őrizni kell, mint drága kincset,
Mert elveszíteni egy pillanat is elég lehet,
Amit elődeink vérrel szereztek,
Azt utódaink szívvel őrizzék meg.

Ne hagyd, hogy félelemmel vezessenek,
Hogy üres ígéretekkel megvegyenek,
Ne add a lelked hamis szavakért,
Ne cseréld el a jövőd néhány aranyért.
Mert aki önmagát elárulja,
Saját szabadságát is feladja,
S hiába járhat nyitott kapukon át,
Ha lelkében hordja a börtön falát.

A szabadság ott van a reggelben,
Az első napsugár melegében,
A gyermek hangos nevetésében,
A szerelmesek őszinte szemében.
Ott van a dalban, mely szárnyra kel,
A versben, mely igazságot lehel,
A kézben, mely másnak segíteni tud,
S a szívben, mely a békéhez vezető utat kutatja.

Nem kell hozzá hatalmas vagyon,
Nem kell hozzá palota, korona,
Nem kell hozzá dicsőség és rang,
Csak egy szabadon dobbanó hang.
Mert lehet valaki szegény, mégis szabad,
Ha önmaga marad, s igaz úton halad,
S lehet gazdag, kinek mindene van,
De rabként él a saját falai alatt.

Szabadság nélkül elszürkül a világ,
Elhervad a kertben minden virág,
A dalból eltűnik a dallam,
A szívből kihűl minden hajnal.
Ahol a félelem uralja a napot,
Ott az ember elveszíti önmagát,
Mert hiába ragyog felette az ég,
Ha lelkében nem élhet a remény.

Ébredjen hát minden emberben
A bátorság a nehéz percekben,
Ne legyen több meghajló tekintet,
Mely elrejti a valódi érzéseket.
Ne legyen több elfojtott álom,
Ne legyen több megtört szabadságvágy,
Mert minden szív megérdemli azt,
Hogy maga válassza meg a holnapját.

Ha egyszer majd a világ megérti,
Hogy egymást nem kell legyőzni,
Hogy nem a hatalom tesz naggyá,
S nem a gyűlölet tesz szabaddá,
Ha az ember emberhez emberként fordul,
S a gyűlölet végleg a múltba szorul,
Akkor a földön új hajnal támad,
S béke öleli át a világot.

De addig is őrizd a lángot,
Ne engedd elveszni a világod,
Ne hagyd, hogy más írja a sorsod,
Ne add fel soha a saját hangod.
Ha ezer akadály áll előtted,
Ha minden remény elhagyni készül,
Állj fel újra, emeld fel fejed,
Mert a szabadság ott kezdődik benned.

Lehet, hogy egyszer elbuksz majd,
Lehet, hogy az út is cserben hagy,
Lehet, hogy senki sem áll melletted,
S a világ nem érti a lelkedet.
De ne feledd, a legnagyobb győzelem,
Ha önmagad maradsz a küzdelemben,
Mert aki a lelkét nem adja fel,
Azt semmilyen lánc nem nyeli el.

A szabadság nem hal meg soha,
Nem temetheti el kor vagy hatalom,
Nem pusztíthatja el semmilyen vihar,
Mert minden új nemzedékben újra kihajt.
Lehet, hogy néha mélyre temetik,
Lehet, hogy hangját elnémítják,
De egyetlen szikra elég lehet,
Hogy újra lángra gyújtsa a lelkeket.

S ha majd egyszer megkérdezik tőled,
Mit jelentett szabadnak lenned,
Ne azt mondd, hogy mindent megtehettél,
Vagy hogy minden vágyad elérhetted.
Mondd azt, hogy ember maradhattál,
Hogy mások mellett is szabadon állhattál,
Hogy nem féltél igaz önmagadtól,
S nem mondtál le a saját álmodról.

Mert amíg dobban egy szív a földön,
Amíg remény él minden jövőben,
Amíg egy ember nemet mond a láncnak,
S nem hajol meg a hazugságnak,
Addig a szabadság él és lélegzik,
Minden új hajnalban újjászületik,
S hiába próbálják sírba temetni,
A szabadságot nem lehet eltemetni.

Nem láncolhat meg többé a félelem,
Nem némíthat el ezer küzdelem,
Mert bennem él egy ősi, szent erő,
Mely minden viharon áttörni merő.
Nem hajtom fejem idegen szóra,
Nem vágyom többé üres alkura,
Mert szívem mélyén ott ég a láng,
A szabadság hív, és vár még rám.

A szabadság nem csupán egy szó,
Nem múló álom, nem délibáb,
Hanem a lélek szárnyalása,
Az ember legszebb igazsága.
Hol nem szab határt a félelem,
Hol szabadon dobban a szívem,
Ott kezdődik az igazi élet,
Hol önmagam lehetek végre.

Ne építs falat gondolat köré,
Ne zárd a holnapot tegnap mögé,
Mert minden ember szabadnak születik,
S a lelke bilincset nem érdemel itt.
A szél sem kérdi, merre szálljon,
A folyó sem vár, míg utat találjon,
S ahogy a madár az égbe tör,
Úgy vágyik az ember kitörni a földről.

Voltak idők, mikor csend volt a szó,
Mikor a remény is túl halkuló,
Mikor a félelem uralta a tájat,
S eltakarta a szabadság álmát.
De minden éjnek vége szakad,
Minden bilincs egyszer leszakad,
S ha egyetlen szív is lángra kap,
A sötétség többé nem maradhat.

Nem kérünk aranyból épült palotát,
Nem kérünk hamis, megvett igazságot,
Csak tiszta eget, szabad levegőt,
Emberi méltóságot, élhető jövőt.
Hadd válasszuk meg saját utunkat,
Hadd formáljuk a gondolatunkat,
Ne más írja meg, kik legyünk,
Mert a szabadságban teljes az életünk.

A szabadság néha fájdalom,
Néha magány egy hosszú hajnalon,
Mert dönteni kell, és vállalni mindent,
Amit az élet elénk sodor itt bent.
De jobb a szabad, nehéz igazság,
Mint a kényelmes, hazug világ,
Mert aki önmagát megtagadja,
A saját lelkét is rabságba zárja.

Nézd, ahogy száll az égen a madár,
Nem tudja, hol várja új határ,
Nem kér engedélyt a végtelentől,
Csak szárnyal tovább a fellegek között.
Így kellene élni minden embernek,
Nem meghajolni idegen terheknek,
Mert nem azért kaptunk szívet és szárnyat,
Hogy mások zárják el előlünk a tájat.

A szabadság hangja messzire száll,
Áttör a falon, hegyen és határon át,
Nem állítja meg sem fegyver, sem szó,
Mert az igazság útja mindig járható.
Lehet elfojtani, lehet tagadni,
Lehet évszázadokon át hallgatni,
De egyszer a nép hangja felkiált,
S megrengeti a hazugság falát.

Ne hidd, hogy szabadság csak azé,
Ki koronát visel, s trónon ülve él,
Mert a legnagyobb kincs nem a vagyon,
Hanem a béke egy szabad hajnalon.
A szegény ember is lehet király,
Ha szívében a remény szabadon jár,
S a gazdag is lehet rab örökre,
Ha lelkét bezárja aranybörtönébe.

Szabadság, te fény a sötét éjszakán,
Te reménysugár a világ peremén,
Te vagy a hang, mely bennünk kiált,
Te vagy az erő, mely új útra talál.
Te vagy a szárny, mely magasba emel,
A hit, mely soha nem enged el,
Te vagy a holnap, a tiszta kezdet,
Mely újra életre hívja a lelket.

Ha egyszer elnémul minden harang,
Ha elvész a szó, és kihűl a hang,
Akkor is éljen bennünk a hit,
Mely a legmélyebb éjben is világít.
Mert nem a csend az ember végzete,
Nem a félelem az élet értelme,
Amíg egy szív szabadon dobban,
A remény lángja soha el nem lobban.

Ne legyen úr az ember felett,
Ne legyen bilincs a gondolat helyett,
Ne legyen törvény a gyűlölet,
Ne legyen szégyen a szeretet.
Mindenki kapjon egyenlő esélyt,
Hogy megtalálja a saját reményét,
Mert csak ott születhet igaz világ,
Hol szabadság őrzi az ember fiát.

A határok térképen vonalak,
De lelkünkben nem lehetnek falak,
A nyelv, a szín és a származás,
Nem lehet ember közt elválasztás.
Hisz mindannyian ugyanazt keressük,
A békét, a hitet, az életet szeretjük,
S ha egymás kezét végre megfogjuk,
A szabadság útját együtt járhatjuk.

Lehet a szél vad és könyörtelen,
Lehet az út hosszú, küzdelmes, nehéz,
De aki hisz, az továbbhalad,
Még ha a világ ellene is marad.
Mert minden lépés új erőt ad,
Minden seb egy igazságot mutat,
S aki nem adja fel a harcot,
Az egyszer meglátja a szabad napot.

A szabadság nem ajándék csupán,
Nem hullik ölünkbe egy éjszakán,
Őrizni kell, mint szent tüzet,
Védeni minden emberi szívet.
Mert amit könnyen kapott a világ,
Azt könnyen elnyeli a sötét homály,
De amit vérrel, hittel védtek,
Annak emléke örökké élhet.

Hallgasd a földet, ahogy dobban,
Hallgasd a népet, ahogy felzúg halkan,
Minden lépésben ott az akarat,
Hogy senki ne törhesse meg a szavakat.
Minden könnycsepp egy új ígéret,
Minden áldozat egy tiszta ítélet,
Hogy nem lehet örök a zsarnokság,
Ha szívünkben él a szabadság.

A szabadság nem azt jelenti,
Hogy bármit lehet következmény nélkül tenni,
Hanem hogy tudjuk, hol a határ,
Hol másik ember méltósága vár.
Szabadnak lenni felelősség,
A döntéseinkben ott az emberség,
Mert szabadság csak ott lehet,
Hol tisztelet őrzi az életet.

Ha egyszer majd az utókor kérdi,
Miért kellett annyi mindent megérni,
Mondd el nekik, hogy volt idő,
Mikor a szabad szó is tiltott erő.
Mondd el, hogy voltak bátor szívek,
Kik nem féltek, bár üldözték őket,
S azért küzdöttek, hogy mindenki lássa,
A szabadság az ember legszebb álma.

Ne engedd kialudni a lángot,
Ne hagyd elveszni a régi vágyat,
Mert minden nemzedék felelős,
Hogy a szabadság maradjon erős.
A múlt tanít, a jelen figyel,
A jövő pedig tőlünk remél,
Hogy amit elődeink ránk hagytak,
Azt gyermekeink is szabadon kapják.

S ha majd egyszer béke lesz a földön,
Nem retteg senki sötét jövőtől,
A gyermek szabadon nevethet,
Az ember félelem nélkül szerethet.
Akkor értjük meg igazán végre,
Mit jelentett küzdeni a fényért,
Mert nem volt hiába annyi áldozat,
Ha szabadon élhet minden újabb holnap.

És ha a világ újra láncot kovácsol,
Ha ismét a félelem szava vádol,
Álljunk fel bátran, váll váll mellett,
Ne hagyjuk elveszni a szent értéket.
Mert szabadság nélkül nincs méltó élet,
Nincs igaz jövő, nincs tiszta lélek,
Amíg csak egy ember is szabad akar lenni,
A szabadság lángját nem lehet eltemetni.

Volt egyszer egy kicsi kutya,
Szemében csillogott huncutsága,
Mert a konyhában kolbász lógott,
S ő már régóta arról álmodott.

Lopakodott, mint egy nindzsa,
Puha, csendes a pici mancsa,
Orrát vezette a füstös illat,
“Ez lesz napom nagy zsákmánya!”

Aztán egy hirtelen mozdulat,
Kolbász eltűnt, mint a varázslat.
Gazdi kérdi: “Hol a vacsora?”
Nézett a kutya: Milyen kolbász? Mia?

Bajusza zsíros, pofija dagadt,
De ártatlan képpel csak ült, s hallgat.
A gazdi nevetett, a haragja is gyorsan elszállt,
Mert ez a kis csibész a szívéhez nőtt már.

Siófok, 2025. február 15. -Gránicz Éva-

M. Laurens
A MEGBOCSÁJTÁS
(Parafrázis Juhász Gyula nyomdokain)

Teremtő istenem, sosem ítélted el őket,
A gyűlölettől fröcsögő hazug köpködőket.
Szomorúan nézted fentről e tévelygő világot,
S átélted velünk, az összes nyomorúságot.

Mert tudtad, hogy mekkora teher az élet,
És mindig is a kezedben volt a végső ítélet.
Hatalmas szíved van, végtelen hatalmad,
És számtalan lélek alkotta örök birodalmad.

A megbocsájtás és mindannyiunk terhe,
A magos égbe szállt veled: föl a fellegekbe.
Ám ma is hallod ott fenn, az isteni magasban,
A vak gyűlölet hangját, egyre hangosabban.

Teremtő istenem, nyugtasd le, odafent őket,
A gyűlölettől fröcsögő esztelen köpködőket.
Bocsáss meg nékik, mert mégis csak emberek,
Nem tudják szegények, mit is cselekszenek.

Budatétény 2026. július. 09.

[pamflet]

Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.

Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.

A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.

A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.

- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!

Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.

Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.

Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.

Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -

Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.

- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.

Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.

Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.

- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.

A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.

- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.

Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!

Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!

Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.

- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!

Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.

A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.

Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!

A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -

- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.

Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.

Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.

- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.

E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.

Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.

Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.

Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...

Pest-Buda 2012. június 4.