Északkelet felé gomoly felhő száll
Ezer dallamokon át.
Gyenge kacagást hord a szél
Kies, sárguló völgyeken át.

Mégis hóra száll az alkony,
Hűs szellő lengeti a fát.
A haldokló nap sugarát
Farkasok üvöltése töri át.

Halálos ezüstkoronáját
Ledobta a nyár.
Szívem boldogsága elhervad lassan már,
Kihűl a táj, Fáradt vállamra hópihe száll.

Vaksötét éjben
Sátán lovamon vágtatok erdőn, völgyön át!
Reménytelen szenvedéllyel
Vágyódik utánad múló ifjúság.

2019. szeptember 8.

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

Homályos árnyak, megtört fénynyaláb.
Az alkony nyári illatában
Lebeg egy bimbó rózsaszál.
Lélekvirága elveszett tájakon trónol s vár reám.

Fáradt vagyok...
Csendben átszeljük a végtelen óceánt.
Az életünk tajtékzó viharain át!
Sötét az éj, körbezárt világ.

Összebújva várjuk a hajnalhasadást,
A szerelem tiszta vizű, ringó csónakján.
Édes hangon (éber álom) kávéra hív.
S én röpülök hozzád vad dzsungelokon át.

Lázálmaimban vergődök tovább,
Suttog a hold fénye, ébresztgeti a Napnak sugarát.
És a hajnalnak nyári illatában
Lebegünk a boldogságban
Egy fogvatartott álomklinikán.

Tarnazsadány, 2019. január 1

Nem írok a panaszfalra,
Nem érdekelsz már.
Ami fájt, az ma már sárgult levél,
Ősz lombhullatás.
Tenéked meg, ahogy látom, örömkarnevál.
Nem vádollak már meg téged,
Hisz nem is értenéd.
Ha a magad útját járod,
Engem engedjél.
Ne szekírozz tovább!
A szívem meg-megáll,
Mert szeretlek még téged, nem vitás.
A Szívem napsugarán tündökölsz tovább.
Lépjünk hát tovább.
Lepereg a búcsúkönnyem, fájón ég a vágy.

Nem írok a panaszfalra,
Úgyis elhagynál,
Harcolnom érted kár!
Hát ennyire szerettél?
Az egész csak füst, vak románc.
Még most is hazudtál!
Remegő karjaimban

Máris tél van,
sűrűn hull a hó rám.
Úgy fáj, messze jársz már,
Ködös utcán némán gondolok rád,
hogy tán valahol vársz,
deres szememen könny.
Ifjúságunk, látod, messze tűnt már,
discózene szól távol.
A szél fújta hajad illatát rám,
sírva gondolok rád.
Tél van, tél van, sűrűn hull a hó rám,
utcád üresen áll.
Lágyan alszom, arcod újra látom.
Vártak nyarak boldog napsugarai,
de már oly messze jár.
Máris tél van, sűrűn hull a hó rám,
úgy fáj, messze jársz már.
Ködös úton némán gondolok rád,
hogy tán valahol vársz,
deres szememen könny.