Új évet írunk. Temessük mélyen
Emlékeinkbe mindazt, mi bánt,
S ne legyen semmi ebben az évben,
ami árnyékot vetne reánk.

Legyen erőnk, hogy meg tudjunk vívni
minden harcot, mi vár még reánk,
akarva, küzdve, százszoros hévvel,
s ne legyen, aki utunkba áll.

Szeressünk. S úgy is éljünk meg mindent,
mint ritka percet, mely olyan csodás,
mit egy álom, mit őrizünk féltve,
szívünk legmélyebb, féltett zugán.

Halljunk meg minden apró hangot
Amely hozzánk szól, s szívünk falán
úgy törjön át, mint parányi fénypont,
mely utat mutatva ragyog reánk.

Napfényben ússzon mindig a reggel,
s úgy süssön be az ablakon át,
hogy a ránk omló meleg sugárban
érezzük: milyen szép a világ.

Hozzon az újév jólétet végre,
hogy ne halljunk oly sok síró fohászt,
bőséges áldást új reményt hozzon
mindenkinek, és ezer csodát!

Védetlenül állok a határtalanság jelenlétében,
Mely az időtlen rejtély, felbecsülhetetlen igazság:
A kettősség szenvedélyes és közömbös ölelése,
Az örökkévalóság átölelő kígyója,
A teremtés és a feloszlás tüzes sárkánya.

A világod nem mérhető vagy mérlegelhető
És mégis elismerést és ismeretet követel.
Titkaid ellentétekkel és a polaritásokkal
Működnek, számtalan rejtélyekbe burkolva,
Földünkön, úgy mint a végtelen boltozatban.

Hol van a csillag, ahonnan jöttem?
Hol a csillag, ahová vissza kell térnem?
Kóvályog a fejem az ősök szavaitól,
Összezsugorodok jelenléted ámulatával.
Védtelenül és lelkemig levetkezve állok.

A hangod csatatereken visszhangzik a sebesültek
és haldoklók torkából és a varjak rikácsolásában.
Te vagy a tűz a szerelmesek szenvedélyes vágyában,
És az édes dallam tiszta hangja az örömdalainkban.
Végtelen tükröződő tüneteid elvesznek a mindenségben.

Hány bálvány ágaskodik megdicsőítésed szolgálatában?
Mennyi fohász és könyörgés hangzik
Súlyos és hatalmas lábad árnyékában?
A véráldozatok piramisokká tornyosulnának
Ha egymásba halmoznánk őket.

A próféták hangos intelmei visszaverődik
a sivatag kopár sziklák felületéről.
A remény ígéretei szíveket melegít
a hegyi beszéd részletes és csodálatos hatására,
mely elterjed Perea és Júdeában Jeruzsálem útja felé.


Te azonban minden isten felett állsz,
Névtelenül és nevezhetetlenül, miközben
bolygónk nem több, mint egy porszem
határtalan tengered vizében. Valóban, központod
mindenhol jelen van, de a körméreted viszont sehol.

A realitás filozófiája…

A háború, maga egy végtelen rettegés!
Az egyénnek, sorsa elől nincsen menekvés.
A háború, maga egy végtelen rettegés!

A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával,
A menekültek is fölbukkannak! Egyedül az anya a lányával…
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával.

A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni,
Ott biz’, rögös-kiszámíthatatlan vak-véletlenben kell folyvást élni…
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni.

A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika,
Megmarad neki azonban, hogy segít, mi a túlélés záloga…
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika.

A háborúban egyszerűen nem lehet tudni,
Mit hoz a jövő, hogy kell élni és viselkedni!
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni.

A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja,
Ez lehet uralkodó a lelkében, ha nem jő érte a halála…
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja.

A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
Ott pedig nincs menekvése, sem a testnek sem a léleknek…
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,

A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat,
Kitermeli magából az elromlott, árulóvá lett alakokat…
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat.

A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett,
Jó ember volt-e avagy rossz? Pokolba, vagy a mennyországba mehetett?
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett.

A háborúban is van szép, színes, őszi reggel,
Temető tele van végleg rongált sírhelyekkel…
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel.

A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje,
Mind-mind sérült, megrongált, nem lopják el, mindenütt van ilyen, nincs keletje…
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje.

A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon,
A fa alatt, meg a lövészárokban, katonák viccelnek, bárgyún-mosolygón…
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon.

A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég,
A korán kelők nézik… Ó Teremtő! Vajh' meddig tart ez még?
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég.

A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Jövő mit hoz, ennek a torz „halálig” életnek, túlélést? Mi lesz a vége?
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…

Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek,
És míg ember földön élni fog, ezek, mind még lesznek…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek…

Vecsés, 2018. november 15. – Kustra Ferenc – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és a 2. sort egyben, majd a 2. és a 3. sort egyben. Így lesz meg a 3 sor gondolatisága.

Betonrengetegben céltalanul, botorkálva... bandukolok,
Pillantásommal beton réseibe bele-bele akadok…
A kezdődő naplemente sugara is megtörik,
Üres gondolataimból talán, minden törlődik…

A nap lassacskán lemegy, és engemet is sötétbe temet,
Hogy ezt elviseljem, kell tanúsítani az önfegyelmet!
Arcomra nem kell… semmi, még fekete maszk sem,
A sötétség beborít… ad igazit nekem…

Az este izgalmakat ígér, csend már tobzódik... sötéten át,
A sötétség sűrűsödik, végleg eltapossa... napfény nyomát.
A sötétedő este, akar... csak csábít a hívó szavával…
Bandukolok, nem látok, tapogatok, éjsötét… húz magával!

Vecsés, 2014. február 24. – Kustra Ferenc József

Látom... bágyadt napsugár, lepihen a fák, bokrok tövében,
Már itt a tél, megjött hideg is, így ő is fázik keményen.
Még villant, de már lágyan, erőtlenül, szinte fakón,
A hideg meg erős, már nagyon hűt, nem elragadón…

Itt van a hideg,
Megjött a rideg
Valóságában
És valójában.

Vecsés, 2012. október 14. - Kustra Ferenc József – íródott: a tél betőréséről…