Mama. Én félek a hosszú éjszakáktól!
Olyan sötét van, és te messze vagy!
Kiáltanék, de nem jön hang a számból,
s neved suttogom: mama! Merre vagy?


Úgy hiányzik a forró ölelésed,
s lágyan ringató, becéző szavad,
amely fátylat sző lehunyt szempillámra,
s olyan nyugodttá teszi álmomat.


Mama. Már érzem sűrű érverésed,
amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,
mikor zakatol, míg robog a sínen,
de nekem mégis biztonságot ad.


Mint egy burok, mely úgy védelmez engem
körbefonódva, mint selyemszalag,
amely átölel gyöngéd érintéssel,
s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.


Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,
egészen addig, míg a pirkadat
aranysugárral simítja az arcom,
ne menj el mama! Őrizd álmomat!

Ne kérdezd tőlem ki vagyok,
azt sem, hogy miért jöttem,
nem tudom. S nem is akarom,
csak itt vagyok, s magam sem értem.


Talán a hangod csábított
még hallom fülemben, s érzem,
ahogyan halkan duruzsolsz,
s fülembe súgsz annyi szépet.


Ne kérdezd, mit is akarok!
Nem tudom. Nem értem én sem,
de a szerelmed akarom,
nem félig, hanem egészen.


Ne kérdezd, miért szeretlek!
Nem tudom én sem, de érzem,
akarlak, mint egy üstökös,
mely mélyre hullik az égen.


Ne kérdezd mi benned a jó!
Őrült vagyok. S annyira félszeg.
Nem akartam, de itt vagyok,
hogy tiéd lehessek egészen.


Ne kérdezd, meddig maradok!
Nem tudom. Neked az élet
mennyit ér? De én akarom!
Örökké veled, míg élek!

A poéta…

Érzem, ahogy sötétedik, a fény-sötét, féltőn ölel át,
Egyesít az ég és föld között a nagy semmiség terén át.
Elmegy a napfény, messzi útra indul,
Terjed a sötét és vakon kivirul.

Az éjszaka dalára mindig figyeltem,
Ma is olyan, mint… feszített húr a lelkem.
Estefelé az asztalnál írnak a Poéták,
Alkotnak, jókat, nekik nem gond, gyűlnek a strófák.

A fény lassan láthatatlan lesz, de a maradék,
Még lilás-vörösben játszik… csak álom-szakadék.
A Poéta, hogy lásson, gyújt, legalább két gyertyát,
Lúdtolla hegyét megvágja... keresi fortélyát.

A gyertya fénye keveredik, a legutolsó napsugárral,
Ami beóvatlankodott a szobába, és eltűnik mával.
A Poéta a lúdtollát tentába mártja, gondolatát
Bőszen papírra veti, novellát, lírát és aforizmát.

A Poéta a saját gondolatai között lépked,
Magányosan csak álmodik, gondolatokat letépked.
A gyertya lángja táncolja a naplementét,
Ő meg nézi, közben lélekből írja versét…

Vecsés, 2012. november 1. – Kustra Ferenc József

Tűnődöm. E téli hidegségben
felsikolt a téli esti csend,
üvölt a szél, elsöpörve mindent,
s átsüvít a vékony üvegen.

Oly hevesen fúj be a teraszra
felkavarva minden hópehelyt,
sűrű, fehér torlaszokat hagyva
haragjában, mintha intene.

Messze van a lángsugarú nyár még,
s ki tudja, hogy lesz e kikelet,
vagy itt marad sűrű havat ontva
a tél, amely egyre hidegebb.

Tűnődöm. E puszta, hideg télben
Te is fázol? S éppen úgy remegsz,
mint én? S vajon hallod e, ha szólok,
vagy hangomat elnyeli a csend.

Ki tudja most, hányan várnak arra,
jöjjön végre napfény, és meleg,
hiszen mások mindig fényben úsznak,
nekünk jut csak süvítő hideg.

Istenem! Most arra kérlek téged,
rájuk is küldj egy kis hideget,
S a verejtékért, amit értük ontunk,
nekünk is hozz végre meleget!

Mama segíts! Én úgy szeretnék
rajzolni olyan szépeket,
amilyet te, de nem tudok még.
Mutasd meg nekem, hogy lehet.

Rajzoljunk együtt szép nagy házat,
amelyben elfér sok gyerek,
s terített asztalt sok- sok székkel,
hogy minden odaférjenek.

Rajzoljunk fénylő napsugárt is,
amelytől jobb kedvük lehet,
s égboltot, amely olyan szép kék,
amilyen most az én szemem.

Tudod, mama: ha megtanítasz,
oly szépet rajzolok neked,
hogy majd amikor megcsodálod
könnybe lábad a két szemed.

Belerajzolom csöpp kis szívem,
ami úgy dobog, s úgy szeret!
Hiszen én vagyok minden kincsed
Mama! Én tudom, hogy szeretsz!

Ó kicsim! Nekem te vagy minden
kincsem mióta létezel!
Jól tudod. És ez mindig így lesz,
amíg csak köztetek leszek!