Lesz e még jó ily őszbefordult nyárban,
vagy csak néha- néha feltörő meleg,
mely úgy tűnik el az akác suttogásban,
mint a szél, melytől a lomb is megremeg.

Lesz e még nap, mely úgy simítja bőröm,
mint a szellő, mely vállamon pihen,
míg messzire tűnik egy megmozdulásban,
s tovasuhan a dús lombok felett.

Lesz e még nyár, mely meleg sugarával
úgy simítja majd sápadt bőrömet,
mint egy anya, mely karjába zárva
gyermekét simítja, amíg megpihen.

Lesz e még nyár, mely fénylő napsütéssel
felmelegíti fagyos lelkemet,
s új reményt hoz, hogy el tudjam hinni,
talán egyszer még nekem is lehet

új otthonom, mely közelebb visz majd
azokhoz, kiket nagyon szeretek,
zaklatott lelkembe nyugalmat áraszt,
s elűzi majd a sötét felleget.

Hisz már csak az az egyetlen vágyam,
hogy őrizhessem a lépteiket,
s átölelhessem karom kitárva
azokat, kiket úgy szeretek.

Olyan jó, néha amikor végre
fáradtan hazamegyek,
az a csönd, ami engem vár otthon,
amikor megérkezem.

A pihenni térő napkorong fénye,
amely az ablakon át
beköszönöm nékem és búcsúzóul
fényével hinti szobám.

Meleg sugarát rám vetíti
s mikor az arcomhoz ér,
búcsúcsókot nyom homlokomra,
azután pihenni tér.

Pihennék én is szemem lehunyva,
az ágy már megvetve vár,
de nem tudok: hiszen hiányzik hangod,
s nélküled üres az ágy.

Tudod: mióta eljöttél hozzám
másképpen fest a világ!
Bármilyen nehéz is, karodba bújva
megnyugszom. S nem félek már.

Most messze vagy. S nélküled olyan
hideg a megvetett ágy.
Siess hát haza! Annyira várlak.
Nélküled üres a ház.

Ábrándok, melyek úgy
szállnak messze
életünk múló színpadán,
mint a légtérbe eregetett
gomolygó füstkarikák.
Valahol eltűnnek az égen,
s nem látunk semmit se már,
csak felhőket, melyek összegyűlve
felettünk suhannak át.
Nem is oly rég még azt hittük,
hogy színesebb lesz a világ,
s cikázó napfény sűrűjében
megélünk annyi csodát.
Ma már tudjuk, hogy bárhogy tűz is,
elég egy szemvillanás,
s dühöngő villám tépi széjjel
álmaink fénysugarát.
De te ne búsulj.
Ne csüggedj még el!
Nem érhet annyi csapás,
hogy eldobj magadtól annyi szépet,
amely még várhat reád.
Tudom: most mardos a kétség,
s nem tudhatod, hogy mi vár,
de mindennap tartogat valami szépet!
Hidd el! Még száz csoda vár.

Azok a hűvös téli esték,
amikor mindenki összegyűlt
otthon, s a kályha melegénél
boldog pillantás vett körül.

Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,
a kályha előtt a macska ült,
olyan lustán és nyújtózkodva
dorombolt, aztán elterült.

A kályha teteje szinte izzott.
Olyan piros volt, s oly meleg,
tengeri főtt a kályha szélén,
hallottuk, ahogy sistereg.

A víz, amely gyöngyözve hullt le,
s eltűnt a kályha platniján,
mint az álom, mit akkor hittünk,
de csak emléke van ma már.

Olyan vidámak voltunk akkor!
Messzire hangzott a dalolás.
Ártatlan gyermek arcainkról
öröm sugárzott, s kacagás


visszhangja törte meg a csendet,
s hittük, hogy csodás a világ,
pedig csak anyánk szemefénye
volt mitől szép volt, semmi más.

Szemének minden pillantása
szinte szívünket járta át,
nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!
Ma is látom a mosolyát.

Azóta eltelt annyi év már.
vállunkra évek súly gyűlt,
de még most is a legszebb emlék,
mikor a család összegyűlt.

Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.