Anikó!
Melletted lenni,nekem olyan jó,
úgy érzem szerelmem,te vagy a nagy Ó.
Boldog vagyok édes hogyha veled lehetek,
s alig várom,hogy foghassam kezedet.
Vidám vagyok veled és kisüt a nap az égen,
bánat,szomorúság könnye,sose érjen!
Úgy szeretlek hogy senkinek sem adnálak oda,
számíthatsz rám bármiben,és nem hagylak el soha!
Remélem tudod hogy mindenben értelek,
sokan bántanak téged,de hidd el megvédelek.
Ha bármi baj érne,én egyetlen kincsem,
füledbe súgom akkor : hogy semmi baj sincsen.
Te vagy az a nő akire mindig is vártam,
a szemednél szemeidnél szebbett,én még sose láttam.
Ha felnézel az égre,válassz egy csillagot,
én lehozom azt neked,ha ez az óhajod.
Tudom hogy félsz hogy nem felelsz meg nekem,
de veled fogom leélni az egész életem.
Kicsim!
Az ismeretlentől félni nem nagyon szabad,
mert olyan pasit találtál,ki melletted is marad.
Ha valami baj ér,gond vagy pedig bánat,
én ott leszek melletted s karjaimba zárlak.
Látom a szépet,a jót mi szerelmünkből fakad,
s ami sok-sok év után is ugyanilyen marad.
Tudom hogy rám te is nagyon vigyázól,
ezt olvasva gondolj rám mert borzasztóan hiányzol!

Hiába mondanék ,vagy kérnék akármit
kegyetlen vagy,önző és rideg,
megpróbáltam mindent,s nem vártam mást érte
csak tiszteletet és szeretet.

Gyönge vagyok,s beteg,nem bírok már annyit,
de ki ezt nem érzi úgysem érti meg!
Hisz lehoztam volna a csillagot az égről
s nem vártam érte mást,csak szeressenek.

Nem tudtam kincseket adni,
hisz nekem sem jutott semmi sem
csak egy dolog van,mi belőlem sugárzik,
az őszinte,tiszta szeretet.

Tudom ,ez nem számít néked,
de másoknak ennyi sem jutott!
Nem foglak keresni többé
de ha hiányzom itt vagyok!

Minek a szó,és minek a hang,
ha nem látom arcodat soha?
Minek az emlék,minek az álom?
Hisz örökre csak álom marad.

Minek a vágy és minek e tűz,
csak fölperzseli az arcodat,
minek a patak ha nincs benne víz?
Hisz nem csitítja a szomjadat.

Minek a fa ha kiszáradt régen
s nem adhat árnyékot soha?
Minek az otthon ha kihűlt már régen
s nem süt rád szeretet sugara?

Jobb volna elmenni, felégetni mindent,
s ha már utána semmi sem marad
megcsitult lélekkel új utakra lépni,
s temetni mindent mi itt maradt.

Azon az estén rád gondoltam
s titokban téged vártalak,
azon az estén azt hittem hogy
nem lesz majd nálam boldogabb.

Azon az estén benned láttam
a legfényesebb csillagot,
mely a sötétből rám nevetve
egyedül énreám ragyog.

Azon az estén nem akartam
hízelgést,hazug bókokat,
csak karjaid forró ölelését,
melytől csitulnék boldogan.

Azon az estén tőled vártam
a letűnő nap sugarát,
s azon az estén tőled kaptam
az esti köd szürke fátyolát.

Azon az estén elborult minden,
eltűnt a hold,s a csillagok,
azon az estén ráébredtem,
én csak a játékod vagyok!

Azon a nyáron melegebb volt,
fülledtek voltak a nappalok,
azon a nyáron azt hittem ,hogy
bárkinél boldogabb vagyok.

Azon a nyáron nekem hoztad
lelkednek minden moraját,
azon a nyáron benned láttam
a lenyugvó nap sugarát.

Azután jött egy őszi reggel
ködöt szitálva messzire
mely szertetépett minden álmot,
s nem akartam már élni sem.

Azóta elszálltak az évek
s bár belül leg mélyen titkolom,
szívemben egyre jobban érzem
sohasem voltunk boldogok.