Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
Mit bámulsz ugy? ne szúrj szemeddel keresztül.
Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez...
Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
Vajjon ki az ördög háborítja csended?
Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

Édes barátom!... de szólj már te is egyet,
Bennem a gondolat gondolatot kerget,
Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
Asztalhoz vetődik, - ugy vagyok valóban -
S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
Hej pedig olyan sok mondanivalóm van.

Uj hivatalodban hogy éled világod?
Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
Megfér-e együtt a lant és a biblia?
Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?

S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget,
Mely titkon, de folyvást emészt téged belül:
Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet!
Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?

S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk.
Csak akaratos ne legyen természetünk.
Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
Pohárból inni, mint amelyre kedve jött.
A bölcs - mert nem jogunk a sok válogatás -
Ahonnan jut, onnan issza az örömöt.

Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam...
De im harangoznak: tiszteletes uram,
Vegye hóna alá imádságos könyvét,
S végezze illendőn a szent szolgálatot;
Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
S isteníge gyanánt szívom az illatot.

Mert az én templomom a nyílt, nagy természet...
Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
Homér-Arany Jánost, hazánk uj csilllagát,
S az én csilagomtól, rózsámtól hogy váltam,
S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom...
De ideje végre, a szót kettévágnom,
Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.

Fölhangolom olykor a lant idegeit,
Megzengeni téged, o kellemes élet!
- Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,
És rengetegekbe nem egy uta téved.

De bármi magasra törekszik a dal,
Bármint csalogassam az életi mézzel:
Mélázva örömtelen hangjaival
Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.

Kivánatos a tavasz éke nekem,
Indúlok is olykor örűlni virághoz;
S mig kertbe röpíti sugárit a szem,
Lábam temetői keresztek alá hoz.

Itt élek a szív komoly álmainak
A halk temető morajatlan ölében;
Ákácai lombja rezegve inog,
Hintázza az est fuvalomja szelíden.

A szobrok a domboru hant elején
Mindannyi betűi egy isteni lapnak;
Nagy gondolatit mikor olvasom én;
A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.

Bús tompa harang konog a faluban.
Új gödröt amott komor emberek ásnak.
Gyászhangja kiséri áhítatosan
A holtat honához a hamvadozásnak.

Sejtése szivemnek aligha csaland:
Nem messze lehet keze már az időnek,
Mely engem is ágyba tesz itten alant,
S szememre halál örök álmai jőnek.

Isten neki! üssön, ha ütnie kell,
Mely pályafutásom elállja, az óra;
Létem fonalai, szakadozzatok el,
Társim, bucsucsókot a hervadozóra.

S mit sorsom elérni nem engede, nem!
Bár vágyaimon koszorúba szövődék:
Isten veled, égi virág... szerelem!
S föld hajnali csillaga, napja... dicsőség!

A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.

A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.

Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.

Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.

A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.

Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.

Mit nekem hab? mit nekem vész?
Én nem félem haragát;
Kebelemnek pusztaságán
Száz sirokko rohan át.

Rajta, gyorsan evezőhöz,
Talpra reszkető legény,
Bár toronnyá nő a hullám,
A túlpartra szállok én.

Köd borong ott, sűrű ködnek
Kétségbarna éjjele,
Lány, temetve mindörökre
Légyen emléked bele;

Mely ez égő szerelemmel
Enyelegve játszhatál,
Mely hüséget esküvél, és
Ah mely mégis megcsalál.

Rajta, bajtárs, csüggedetlen!
Nincsen messze már a part;
Bár izzadva, férfiszívvel
Mi kiálljuk a vihart.

Im, mi kép leng a ködéjben?
Bájoló, mint a tavasz,
Szőke fürttel - kék szemekkel -
Hűtelen lány! képed az.

Haj, nélkűle nincsen élet!
Vissza, izzadó legény,
Bár Mátrává nő a hullám,
Vissza - hozzá - szállok én!

Versemmel hogyha megelégszel
- Kínáltam úgyis már elégszer -
Fogadd el: véres, könnyes ékszer.

Ó zordon Szépség, trónusodhoz jöttem,
Bús koldusod, ki elfáradt szegény.
Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén,
De trónusodhoz mégis elvetődtem.

Ó zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem
S hallgatva ülsz a dús Élet hegyén.
Egy ájult lelket hoztam. Az enyém
És fölajánlom Néked összetörten.

Örökkön verte mákonyos varázsod,
Most oly hideg, mint néma mosolygásod.
S várna reá száz büszke viadal.

Ó hívd életre ápoló szavakkal,
Illesd meg homlokát meleg ajakkal!
Ó Szépség, nézz rá: olyan fiatal.