(Csak a világban, künn vagyunk delik,
Olyanok, mint az álmaink szeretnék,
Nem kötnek a hitvány, pór tegnapok,
Ha hunn legendás, sok ezredü emlék.
S csak ifjan kóborg bennünk szomorún
Maradott népünk bús követü árnya,
Azután csönd lesz, futósak az árnyak
S viszkedt talpaink részeg táncot járnak.)

Künn a világban olyan messze Pest,
Vidéke, sorsa, népe, rongya, gondja,
Hogyne szaladott volna Margita
Szivet kinyitva és hajat kibontva
Villó viharu tavasz-nap gyanánt
Egy télből kikukkantott fagy-világból.
Mögötte és előtte a mi mennyünk
S nyomából nagy, zengő parancsa: menjünk.

Szent Izidor, óh, nagy hamisitó,
Mit is fordult itt a világ körültünk
Néhány éven, mióta tüzesen
S hazarívón a boulevard partján ültünk?
Közelről minden hogy sujt, mi magyar
S hogy megbánjuk tavalyi, égő kedvünk
S milyen könnyen fut, aki ki nem bénul,
El-el mégis a magyar szakadékbul.

(Mert hát csodás, végzetes fajta ez
S azok is, akik hozzá hasonultak:
Itthon hamar tagad és menekül
S ott künn tömjénnel tiszteli a Multat.)
Nincs nagyobb hit, mint nincsetlen hitünk
S mi Margitánknak párja sehol sincsen:
Magából kikelt, szép, nyugtalan némber
Szeszély-Úristen minden kegyelmével.

(De tán gép sincs, mely gépebb, mint erünk,
Nagy krisztusságban neki-nekilendül,
Nyolc korszakot nyolc évvel érni be
A bús, tunya, magyar történelembül.
S fölhúzott gépként járunk le hamar,
Kiket sziven-érintett a nyilalt gomb
S kezdéseink kincsei itt maradnak
Értékesítő alj-sisere-hadnak.)

(Szent harc volt? - lehet, hogy szent harc ma is,
Szerelem? - nyolc év szerelme eluntat.
Tüzek, a mentül-messzebb lángolók,
Mentül-hamarabb s örömmel lehunynak.
Harcos férfi sok-sok mindent elér
S minden sikertől keserűbb a szája:
Siker-vágy, amely telhetetlen éget,
Üdve csupán a közönségességnek.)

(Habzsoló étvágy, mely nem válogat,
Csak kapós, tárós uccát les a szemmel,
Száguldón, rablón nem hiszi soha:
Van egy más fajta, ősi álmu ember,
Ki csupa-cél és Cél felé rohan
S kit fejbe sujt mégis minden elérés,
Mert célhoz érni vagy ostoba látszat
Vagy névkártyája a gálás Halálnak.)

(Óh, ez magyar: magunkból-kikelés,
Élni akarván itthagyni magunkat
S nemhiába rosszak az utaink,
Átlót adunk sáros, görbült utunknak
S így lesz életünk csak az ifju kor
S így legkinzóbb épp a magyar öregség
S az életvágynak gyorsan halkul kedve:
Tükörbe néz és meg van öregedve.)

Hát miként a költöző madarak,
Kiket nem tart, de nem is vár fészek,
Úgy vágtunk neki őszi zordonon
Margita után az elröpülésnek,
Innen, ahol annyi abbahagyott
Harc, könny-özön, tér bennünket marasztalt,
Legyintett rájuk bús kezünk, a fáradt
S itthagytuk mind a javíthatlanságnak.

Levél: Margita, úrnőnk, itt vagyunk,
Vagy itt vagyok, ha gőgöd meg nem tiltja,
Te vitted haza ifju hivedet
S fáradt bolondod most te hoztad vissza.
Hogy minden voltál, ugy-e jól tudod
És hogy semmim sem, úgye bűn és átok?
Tied volt a kivánt és teljes Élet,
Enyém száraz száj, éhség, harc és vércsepp.

Történteidből bánsz-e valamit
S a jajokra emlékszel, miket küldtem.
Vagy minek jönni kellett, mit se bánsz
S élsz tovább az Élet fölé kerülten?
Körülvágytak a legjobb valakik
S kedvedért tüzet gyémántok csiholtak,
Mithosz burkol el s lángkoszorút szőnek
Legendák: fölé ékes, barna fődnek.Ť

Vagy az azértist éled már megint,
Mint otthon újból mindenki és minden?
Százszor érzem nagy remegésidet
Téged-kérő, paskolt idegeimben.
Fiadat, ki lelkem szerint fiam,
Ha csókolod, csak szellőnyit gondolj rám
S egyszer mélázzon fehér kezed jelre:
Ott roskadok szined előtt térdelve.

Akarta a firenzei tavasz,
Hogy Ottokár későn, de választ kapjon,
Szerelmesen és zengő-szomorún,
Anyáskodón beszélt hozzá az asszony:
Óh, tudom én, hogy nincs többhöz jogom,
Sorsom most már a rabságos szabadság
S hogysem unott megismétlődés lennék,
Hadd lehessek forró szomjakban emlék.

Lelkünkben és a világban bolyong
Azóta s most és olykor mintha intne
S a mi szétszéledett, hős csapatunk
Glédába áll és megifjodik szinte
S egyformán sírjuk titkon száz helyütt,
Mért nem lehettünk gyermekének apja
S hogy szűzre, hitre, célra, szép s ha jó is:
Méltatlanoktól jön metamorfózis.

(De így vagyon, vélné a Biblia
S az idők mostan nagyon bibliásak,
Erjeszti lelkét, testét a magyar
Mások csókjáért és fiáért, másnak
S eltörpülnek a honi huncutok,
Gigász-ördögök feje ver felhőket,
Margita kóvályg, mink is letörődtünk,
Nem leszünk semmi, már beletörődtünk.)

(Vérünket bizony holnap már talán
S tán nem kár érte, száz cerberus issza,
De hadd viselje gondunk csak tovább
Elhivott táltos, bölcs, nagy Tisza Pista
S sugárzó népe, az agytalan úr,
A Sobri ügyvéd s betütlen koldushad,
Névbe, címerbe kapaszkodó óság
S persze a pénzes, szent harács-zsidóság.)

(Mi gubbaszkodva s olyan valakik,
Kik cirkuszba résen néznek a ponyván,
Várunk, de inkább elandalodunk
Margitáról s volt harcainkról lomhán:
Óh, sok, szent év, Sátán-vágyak sora,
Pazarolt hitek s örök; magyar hívság.)
Jó éjszakát, be jó, hogy minden elmegy,
Hit és dühök, Margita és szerelmek.

Az, mi a költő lelkének
Álomkép gyanánt
Lengett a távol jövendő
Tündér fátyolán;
Az, miért epedt a honfi
Soká, hasztalan,
De nem hitte, csak mutatta;
Hogy reménye van:
Az többé nem álom, nem kétség homálya:
Ismét egy a magyar kettévált hazája!

Magyar nép, igaz rokonság
Túl a bérceken,
Mik sötéten ott kékellnek
Világos egen;
Osztályosunk jóban, rosszban,
Kölcsön támaszunk:
Benned, bárhogy' hány-vet a sors,
Nem csalatkozunk.
Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

Most szeressük, mert ki tudja
Felőlünk mi áll
Írva a végzet könyvében:
Élet vagy halál?
Oh, ki tudja, nincs-e bennünk
Rejtve már a mag -
Hogy a csak most egyesűltek
Együtt haljanak,
Mint egymásra ismert ölelő testvérek,
Kikben hatni elkezd a lappangó méreg...?

Nem, nem! - Élni fog a nemzet,
Amely összetart:
Kit önvétke meg nem hódit,
Nem hódítja kard.
Megbünhödtük ősapáink
Vétkét súlyosan;
Napjainknak, a jelenben,
Csak erénye van,
S az erényes nemzet jutalma nem égi:
Földön jut dicső és hosszú élet néki.

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!...-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobban várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele.
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból miért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Miért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.

De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...