Végül Ithaka menedék lett
és a csarnokban ülve töltött hosszú órák
már nem tétlenségnek hanem beteljesülésnek számítottak.

Két oszlop közé keretezve,
és a derékig érő falon,
egy régi és kecsesen ívelt urna állt.

Mindkét oldalon, kilátás nyílt az Égei tengerre,
mélyen a kék víz néha meg lett szakítva
elegáns és színes vitorlás hajók áthaladásával.

És a fehér hab tisztán látszott mint
a hajó íja egyenletesen szántotta a hullámokat.
Valóban, mondta, én ide tartozok.

Pallasz Athéné már nem jött látogatóba,
erényei már rég óta szívében nyugodtak.
És Poszeidón most már biztosságosan távol maradt.

Néha összehúzta a szemét ahogy
a part közelébe pásztázta a vizet,
látta hogy delfinek ugranak ki a vízből

és pár pillanatig íveltek a tenger felszínén;
Poszeidón szigonya fel lett cserélve
Kalliopé éber szemével.

A vissza emlékezés és előre nézés egyesültek.
mint egy Küklopsz, szeme egyedülállóvá vált,
mintha minden tudás benne volna,

mintha ő lenne az egész világ.
És az idő, már nem órákban és percekben volna mérve,
és ő maga lenne a folytonos jelen.

Itta a borát és jól evett,
És oda figyelt ha voltak vendégek,
barátságát nyújtva és meséket mondva,

de főképpen a magány tette boldoggá.
Egyik délután, mikor egy hűvös szellő fújt a tenger felől,
Elborult mind azáltal amit tudott,

és amit cselekedett. Végtagjai elernyedtek,
és ajkai archaikus mosolyra húzódtak.
Végre az lett belőle aki ő mindig is volt -
Az archetipikus és halhatatlan hőse egy epikus cselekménynek.

Mindent összevetve,
Jobb az állhatatos álom.
Keserű ébredés…
*
Gondolat, megújít.
Hiúság, oly’ állhatatos.
Reggel, álom vége!
*
Álmomban olyan szép
Gondolatok hullámzanak.
Enyém, ami enyém.
*
Álmomban szerelem
Sem hagyott el, együtt éljük…
Ébrenlét fene-rossz!
*
Ébrenlétben viták,
Uralkodó a szürke szín.
Folytonosság, sárban.
*
Álom gondolatim
Fölöttébb élvezetesek.
Álomban: szabadság.
*
Ébren, árokparton,
Léphetetlen zeneszóban…
Tücsök csak hegedül.
*
Az ebéd utáni
Szunyókálás álommal jár!
Igazán ott élek…
*
Reggeli ébredés,
Egy tiszta, új napba mesés.
Csipám szúrja szemem.
*
Élet súlya alatt
Körben bedől felhőtlen ég.
Várom, hogy aludjak.
*
Álmomban szerelem
Sem hagyott el, együtt éljük…
Létünkben… messze jársz!
*
Öregségem tarol,
Új szerelmem biztos nem lesz…
Őrá még vágyódok!

Vecsés, 2019. január 7. - Kustra Ferenc József – íródott HIAQ csokorban

Odüsszeusz kalandjaiból

Elvárható volt a biztos halál.
Őszintén megmondva kettős volt a veszély,
és e igazságnak a titkolt ismerete
valóban aranyat ért.

Baloldalt Kharübdisz várakozott,
jobboldalt pedig Szkülla lappangott.
Olyan közelségben volt e kettő,
mintha bármelyikük könnyen használhatná
a másikat a saját csaléteké.

Először is Kharübdisz,
egy oly hatalmas és erős örvény,
hogy minden óvatlan hajó mely túl közel került,
örökre elveszett, és legénysége
vizes haláltusák közepette örökre elmerült.

- Jobbra tartsatok, mert minden elveszűnk -
parancsolta Odüsszeusz - és ha bármi
veszély akadna, kisebb lesz a veszteségünk.

Csak ő hallott Szkülla igazi természetéről,
a hatfejű szörnyetegről melynek hat hosszú nyaka volt,
és amelynek a kutyaszerű csaholása
csupán a megtévesztést szolgálta.
Mindegyik szájában három sor fog villogott.
Szörnyű megjelenése elképzelhetetlen,
űgymint azok a róla szóló pletykák,
melyekre még gondolni is félelmetes volt.

Nem lehetett elkerülni, a szörnyeteg már várt,
és hiábavaló volt a harc a sorsuk ellen
amint hat félelmetes fej cikázva lefelé hajolt,
és éppen annyi ember esett zsákmánnyá,
miközben Szkülla kegyetlenűl csaholt.

Odüsszeusz tehetetlenül zokogott
amint hallotta társai szánalmas ordítását, mellyel
együtt Szkülla szörnyű vonítása fűlébe zengett,
de a többi társa összes erejét megfeszülésig
az evezőlapátok kezelésére szánta, és
csodálatosan suhantak végig a keskeny vízen.
Emígy Odüsszeusz bölcs vezérlése életüket
mentette meg - éppen hogy - de híven.

Még érzed, ahogy fogva tartja
a testem illatát az ágy.
Már érted, miként hagyja magára
a szerelmet a vágy.

Még érzed, ahogy a forró ölelés
a szíved mélyéig hatol.
Már érted, miként fáj a szenvedés,
amit leír most e toll.

Még érzed, ahogy lelkünk összeér,
a szívünk együtt zakatol.
Már érted, az életünk mit sem ér
egymás nélkül... valahol.

Még érzed, ahogy könny fakad,
ha nélküled kísért az árny.
Már érted, milyen szörnyű az,
mikor meggyilkol a magány.

Még érzed ajkadon a csókomat,
ajkadon csüngeni a szám.
Már érted, hogy mit veszíthetsz el,
ha nem vigyázol rám.

Néha

Néha összetévesztem
a mentális lázat ihlettel
és aztán törölnöm kell számtalan
oldalnak szövegezett törmelékét.
Mint Eliot mondta “egy száraz hónap
öreg embere” leszek “száraz
aggyal egy száraz évszakban”.

Se baj,
mert az élet nedve
- mint egy tekercselő kígyó -
még mindig táplálja a tudás fáját,
- és csodák csodája -
még egyszer láthatom
a rímet, a ritmust és az értelmet.


Szemtől szemben

Most, hogy öregszem,
és dér jelei
kezdenek mutatkozni
ritkuló hajamban,

végre szemtől szemben
kerülök magammal.
Képeket helyezek egymásba
azokból az időviselt én-ekből,

és számtalan magam-okból,
melyek által erőt nyerek,
és együtt összes egyéniségeimmel
bátran fontolgatom

a halál végzetes kapuját
melynek küszöbén állok,
és azt remélem hogy lényem
igazi természetével összeolvadok.


Elengedés

Szükségem van elengedni
nem csak viharos és zavaros múltam,
de minden birtokló pillanatot
idő-kötött jelenemben.

Égjen minden neheztelés, régi sajnálkozás,
elhalasztott lehetőség, elhamarkodott választás,
a halványuló memóriám temetési
máglyája tisztító tüzében.

Égjenek nem csak azok a csekély feszengések,
elhanyagolások, bizonytalanságok és félelmek,
de szintén azok a szenvedélyes pillanatok
melyek csak a különálló büszkeségem táplálták.

Örömömnek ne legyen más oka
mint azért mert süt a nap; kék az ég;
a pár szeretetteim kik még megmaradtak;
és a toll-könnyű szívem ha meghalok.