Az életről filozofálva… mert az sorsszerű!

(Bokorrímes csokor)
Emlékeimben ott van minden, kicsit megélt álmom,
Szép gondolataimban kiütközik a fájdalom,
Mindig is úgy volt, hogy kemények a sötétes éjek,
Az álmok meg harsogóan csendesek, mozgók, mélyek.

Amikor a harcok dúlnak,
Ott a könnyek igen hullnak,
Az ész erők lekonyulnak!

Már jól berozsdásodott: nyikorgó a kis kapu, nem nyílik némán,
Lehetőség adott, de erővel kell betörni a lét ajtaján
És lehet, hogy odabent: csak sok kiszáradt, szálkás parketta vár mán.

Azt mondják, hogy ne sirassam a tavaszt,
Meg, hogy ne sirassam a meleg nyarat?
Hát, hogyne mikor ez mind életfalat!

Én, egy szobában élek, de összezsúfolódva a sűrű magánnyal,
Sorsom, erre a címre jelentett be, együtt, az egykori vagánnyal!
Lelépni nem lehet, bár mozdony van, nem rendelkezünk képes' vágánnyal…

Megéltem én, korok jöttek, eszmék elmennek,
Becsületért mindig, mindenhol arcul köpnek.
Ember fejlesztette ők megvetendő szörnyek.

Nekem néha sem fájt… sosem simogatott élvezettel élet,
Sok álmom volt, mind-mind kudarcba fulladt és mind-mind semmisé lett.
Nemcsak a gondolatom, az életem is a vak végzeté lett…

Egyedül lakok a sors 'Péntek nélküli' apró szigetén,
Nem is ismerem ki magam, a lélekfájdalom tengerén,
Sivár ez a hely, az én belső gyarmatbirodalmam,
Még itt vagyok, így a kiutat biztos nem találtam…

Keresem vadul a magányom ördögi ügyintézőjét,
Közben nem keresem-találom, boldogság ügyintézőjét…

(3 soros-zárttükrös trió)
Szoktam néha a dzsungelben ücsörögni, nem padon, de csak kidőlt fán,
Nem bántanak, de itt van velem egy óriási birtokos, 'hangya' klán...
Szoktam néha a dzsungelben ücsörögni, nem padon, de csak kidőlt fán.

Ez az én padom, lelkem erőtlen... ezt bizony senki dönti ki.
A hangyák nem rám másznak, nincs bennünk harag, így veszélyem csöppnyi...
Ez az én padom, lelkem erőtlen... ezt bizony senki dönti ki.

Jobb híján keresem én a beste magányt,
Meg, ha van a boldogság védelmi kardját...
Jobb híján keresem én a beste magányt.

Vecsés, 2016. május 1. - Kustra Ferenc József- írtam: alloiostrofikus versformában.

Borzalmas az egész, iszonyú világ.
Mikor gyúl már nekem is egy kis világ.
Sírom ajtaját, valaki törhetné
És halotti maszkomat leverhetné…

Meggyilkoltatának. Nem élek többé?
Letaposnak. Válik még sorsom szebbé?
Az én szívem élve eltemettetett,
Várfokról ledőlve betemettetett…

Budapest, 2000. augusztus 17. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia

{Septolet}
Lélek,
Érzelem,
Nem félek,
Nem félem…

Lelkem kitárom,
Nézek körül ködben, nem bánom…
Vágyom…
*

{Keresztrím}
Az emberi lélek épp' olyan, hogy nem árt neki,
Ha néhanapján, de kissé meghunyászkodik.
Olyankor jó, ha keresi a fényt távol, messzi…
Mert bebetonozódott, ködben nem látszódik.
*

{Kínai versforma; "Shiliuziling" Szótagszám=1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa- (x=szabad)}
Ám
Én lelkemben az énem…
Sorsom üt!
Jobb lesz? Nem félem…

Vecsés, 2019. április 3. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Viaszban a gyertyabél csonkig ég,
Horizont egybeolvad; Föld és Ég.
Gyertya, amíg ég, fényt ad és kormol,
Sorsom meg bíz’ csak kormol és karmol.

Viaszt megolvasztja tűz melege.
Elég lassan, a fényt adó bele.
Alig van viasz, mi belet tartsa,
Már látszik, hogy lekonyul a lángja.

Elillan a fény, már nem vet árnyat,
Élet letarolja a nagy fákat.
Gyertyaláng már leég, nem világít,
Nem is látni így az erdő fáit.

Budapest, 2000. április 10. – Kustra Ferenc József

Élvezted-e az élet-templomot belengő békét, nyugalmat?
Vagy az életed frontján valahol, megtaláltad-e a vigaszt?
Mikor te megszülettél, megkezdődött az „élet-halál játszmája”
És ha már sokat éltél, akkor kerül a téma, „meghallgatásra"!

Lehangoló és elkeserítő látvány visszanézve az életed?
Tudsz-e te bármilyen rossz körülményről, mi okozhatja a végzeted?

Vakolatlan falak, törött lábú székek,
Bennem föltolulnak... békétlen emlékek.
Legtöbbször a sorsunk kegyetlen meg durva,
Máskor úgy tesz, mint ki két kézzel ad vissza.

Bizony minden csak rideg és kopár!
Élek... sok értelmetlen éve már.
Nem tudni van-e jövőm… mi sem vár.

Tudtam pedig én a mások szemébe kacagni,
Sőt, volt lehetőségem kézen fogva sétálni.
Sohasem hazudtam, nem voltam becstelen, nem csaltam, nem loptam,
Másoknak, arra érdemesnek magamból, életemet adtam.
Fölöttébb furcsa minden, tán’ magamat sem ismerem?
Már, nincs, amit tehetnék, hogy a fájdalmam felejtsem…

Már omlanak a falak, eldőltek a székek,
Már el nem múlnak… a bágyasztó, rossz emlékek…

A sorsom az, hogy érzem, meghalt már bennem a vágy,
Osztályrészem, mire várhatok… egy koporsó-ágy…
Ott aztán végre, gondok nélkül hanyatt dőlök,
Ott már, fránya élettel, kicsit sem veszkődők...

Fáj a múlt, a nem létező jövőmtől roppant félek,
Úgy érzékelem, hogy alkalom sincs, hogy... akkor élek…
Úgy érzem, ha jő idő, elmegyek, csendben kihalok,
Üvöltenék a holdra, mint farkas… inkább hallgatok.

Te élvezted-e… élet-templomát belengő békét, nyugalmat?
Vagy te az élet harcos frontján bárhol… megtaláltad a vigaszt?

Vecsés, 2016. január 11. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.