Idő 
Értékelés 
Értékelés De a gyakorlatban bizony is, hogy örök…
(anaforás, 3 soros zárttükrösben, 3-szoros belső rímben)
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek már majdnem kezdenek hullogatni,
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek kezdenek ág anyától búcsúzni…
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek már majdnem kezdenek hullogatni.
(anaforás, 3 soros zárttükrösben, belső rímben)
Majd visszaszólnak búcsú képpen… tavasszal, benned fakad a gyermekem,
Majd fog szeretni…még meg is hagytam neki viselkedjen, mint gyermekem…
Majd visszaszólnak búcsú képpen… tavasszal, benned fakad a gyermekem.
*
(HIQ trió)
Nap a hőt…
Ingyé’ osztogat.
Nyár forró.
Felhőket
Nem látni… árnyak?
Hűvösebb.
*
Hő éget!
Mi sem menekvés.
Éji hűs!
*
(senrjon duó)
Izzó levegő szemet
Rebegtet. Mint délibáb messze…
Napernyő jó nagy?
Már a hajnalodáskor
Arcba ömlik a meleg! Ébred…
Hőség napja lesz!
*
(leoninus)
Ősidők óta az évszakok sokszor változnak, mindőjük... magából mást mutatnak.
Az évszakok változása… földi lét megmaradása, mert ez pozitív mássága.
Állatvilág nyáron bőségesen inna, ha találna, tél: a fagyban, nem találja…
Klíma nekik is kell, mert összefügg az, a minden szaporodással és az elléssel.
Embereknél ilyen összefüggés nincsen, de ránk is hatást gyakorol minden.
Éjjel jó, ha a Hold és a sok csillag világít, mert igy látunk egy hajszálnyit.
A Nap nappal meg fönntartja a fényt az életet, az átélt élhetőséget!
A felhők ritkán ellenségek, pl., orkánban, hogy együnk, kell locsolni határban.
A klíma meg az évszakok változása végül az életfenntartás segítői
És nélkülük nem lenne színes az emberek, a flóra, fauna teljességei.
Vecsés, 2024. szeptember 1. -Kustra Ferenc József- írtam: a Föld majd’ összeségéről, főként az élhetőségről, alloiostrofikus versformában.
(anaforás, 3 soros zárttükrösben, 3-szoros belső rímben)
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek már majdnem kezdenek hullogatni,
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek kezdenek ág anyától búcsúzni…
Ősz kezdetén vagyunk, a levelek már majdnem kezdenek hullogatni.
(anaforás, 3 soros zárttükrösben, belső rímben)
Majd visszaszólnak búcsú képpen… tavasszal, benned fakad a gyermekem,
Majd fog szeretni…még meg is hagytam neki viselkedjen, mint gyermekem…
Majd visszaszólnak búcsú képpen… tavasszal, benned fakad a gyermekem.
*
(HIQ trió)
Nap a hőt…
Ingyé’ osztogat.
Nyár forró.
Felhőket
Nem látni… árnyak?
Hűvösebb.
*
Hő éget!
Mi sem menekvés.
Éji hűs!
*
(senrjon duó)
Izzó levegő szemet
Rebegtet. Mint délibáb messze…
Napernyő jó nagy?
Már a hajnalodáskor
Arcba ömlik a meleg! Ébred…
Hőség napja lesz!
*
(leoninus)
Ősidők óta az évszakok sokszor változnak, mindőjük... magából mást mutatnak.
Az évszakok változása… földi lét megmaradása, mert ez pozitív mássága.
Állatvilág nyáron bőségesen inna, ha találna, tél: a fagyban, nem találja…
Klíma nekik is kell, mert összefügg az, a minden szaporodással és az elléssel.
Embereknél ilyen összefüggés nincsen, de ránk is hatást gyakorol minden.
Éjjel jó, ha a Hold és a sok csillag világít, mert igy látunk egy hajszálnyit.
A Nap nappal meg fönntartja a fényt az életet, az átélt élhetőséget!
A felhők ritkán ellenségek, pl., orkánban, hogy együnk, kell locsolni határban.
A klíma meg az évszakok változása végül az életfenntartás segítői
És nélkülük nem lenne színes az emberek, a flóra, fauna teljességei.
Vecsés, 2024. szeptember 1. -Kustra Ferenc József- írtam: a Föld majd’ összeségéről, főként az élhetőségről, alloiostrofikus versformában.
A végzetemet sosem akartam úgy átírni,
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.
Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam bőven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz bőrben.
Nem is érdekelne engemet az ő dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az idő, és felfedték előttem a boldog tudatlanságot.
Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyből több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.
Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legyőzni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bedőlni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A báránybőrbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.
Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi bűnt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.
Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már késő cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.
Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könnyű úton járó felek sosem fognak kibékülni.
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.
Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam bőven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz bőrben.
Nem is érdekelne engemet az ő dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az idő, és felfedték előttem a boldog tudatlanságot.
Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyből több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.
Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legyőzni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bedőlni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A báránybőrbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.
Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi bűnt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.
Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már késő cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.
Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könnyű úton járó felek sosem fognak kibékülni.
Két hete talán, vagy több is már,
minden este ablakom elé száll egy kismadár.
Éjféltájt' érkezik, felül az ág hegyére,
megköszörüli torkát és rázendít a zenére.
Szerenádot ád, s míg a Nap elő nem dugja első sugarát,
addig abba nem hagyja, csőre be nem áll.
Fütyül, trillázik, csattog, cserreg...
visszhangzik az éjszakában a madárének.
Szólózik, konkurenciája nincsen,
így csak az övé minden figyelmem.
Ágyamban fekszem, hallgatom az előadást.
Arcomon mosoly fakad, - ó ez annyira csodás!
Dalnokok királya vagy!
Tiéd a legszebb ének, ami csak madártorkon kiférhet.
Csordultig tölti meg a szívemet örömmel,
a lelkemet az égig emeli fel.
Kis Fülemülém, édes Csalogányom!
Sokszor gyere még, hangodat hadd csodálom!
De tudom, hogy egyszer nem jössz többé
és az éjszaka újra csendes lesz mint rég.
Akkor is köszönöm, hogy nekem daloltál,
szürke életembe egy kis színt varázsoltál.
Ha valamikor majd újra erre repülsz, szállj le, pihenj meg nálam.
Ha nem is egész éjszakára, legalább egy nótára.
Siófokon, 2023. május 9. - Gránicz Éva
minden este ablakom elé száll egy kismadár.
Éjféltájt' érkezik, felül az ág hegyére,
megköszörüli torkát és rázendít a zenére.
Szerenádot ád, s míg a Nap elő nem dugja első sugarát,
addig abba nem hagyja, csőre be nem áll.
Fütyül, trillázik, csattog, cserreg...
visszhangzik az éjszakában a madárének.
Szólózik, konkurenciája nincsen,
így csak az övé minden figyelmem.
Ágyamban fekszem, hallgatom az előadást.
Arcomon mosoly fakad, - ó ez annyira csodás!
Dalnokok királya vagy!
Tiéd a legszebb ének, ami csak madártorkon kiférhet.
Csordultig tölti meg a szívemet örömmel,
a lelkemet az égig emeli fel.
Kis Fülemülém, édes Csalogányom!
Sokszor gyere még, hangodat hadd csodálom!
De tudom, hogy egyszer nem jössz többé
és az éjszaka újra csendes lesz mint rég.
Akkor is köszönöm, hogy nekem daloltál,
szürke életembe egy kis színt varázsoltál.
Ha valamikor majd újra erre repülsz, szállj le, pihenj meg nálam.
Ha nem is egész éjszakára, legalább egy nótára.
Siófokon, 2023. május 9. - Gránicz Éva
Milyen élet ez?
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Látunk egy közeli, szomszédos háborút és fölütötte a fejét a már -majdnem- háborús világhelyzet
(3 soros-zárttükrös)
A kicsi az kicsi, a nagy meg nagyot fagy, télen az ablakra jégvirág fagy,
Tél végén a jégvirág leolvad, a barázdában a jégpálya olvad már nem fagy…
A kicsi az kicsi, a nagy meg nagyot fagy, télen az ablakra jégvirág fagy.
(senrjon csokor)
Jégvirág az ablakon,
A kemény fagy mély csendet rajzol.
Tavasz közeleg.
*
(Bokorrímes duó)
Fekete kosok, már leírattalak benneteket,
Nagyon látszik nem tanultátok meg a leckéteket.
Mily’ isteneitek vannak? Titeket segítenek?
„Nyugaton a helyzet változatlan”,
A mi helyzetünk nagyon áldatlan!
Tetves kosok, hogy szakadjon le a két szarvatok,
Rájöttünk ám, hogy elhihetetlen a szavatok!
Fekete kosok jöttek,
Ígéretük csak dühöt termett.
Bár letörne szarvuk!
*
(kétsoros, bokorrímes)
Fekete kosok, a szívetek miből van, jégfaragás, vagy makadámkőből faragott?
Titeket talán még gazdag társak sem érdekelnek, talán, ha az is pénzből faragott?
(Leoninus duó)
Van ám nekünk is vágyunk, ha hiszitek, ha nem, háborúnak legyen vége, nem élvezem!
Ti kerestek dollárban milliókat, közben ki fütyülitek a szegény milliókat!
A háború megy előre, mert ez páratok érdeke, nem tudjátok, hogy mi a béke…
Ukrajnát meg nem támogatjátok, de eltartjátok… Így ez a Ti háborúságotok.
Tudjuk ám, hogy már annyi a pénzetek, mit sem tesztek, de a háborútok nektek tesztek.
Megállapítjuk, Ti még kosnak is rosszak vagytok, katonákat öletni, mit akartok.
Mi meg miközben vágyjuk a békét, Ti szórasátok kazettás bombák robbanó lelkét!
Mit csináltok vajh’ a megölt katonák vérén szerzett pénzzel, tán’ bankod bombákat bérel?
Mit csináltok a megölt családok vérén megszerzett pénzzel? Mi föl nem fogjuk ép ésszel…
Jégből vagy kőből a szív,
Milliók sírnak, ti számoltok.
Békét ki mondja?
*
(10 szavas duó)
Mindennap átéljük, vágyunk messze repül,
Örülünk, hogy ágyúgolyó messze repül.
Tudjátok, hogy nekünk egy robbanás is borzalom?
Pecheseknek jut földhalom!
Messze száll a vágy sokszor,
De nálunk csak a robbanás száll.
Földben lesz végünk.
*
(3 soros-zárttükrös)
Nekünk már nemcsak a háborúból van elegünk, de fekete kosok! Belőletek is!
Hogy gazdagodjatok, háborút hoztatok ide a szomszédba! Ti meg még átkoztok is…
Nekünk már nemcsak a háborúból van elegünk, de fekete kosok! Belőletek is!
Elég volt belőletek,
Háborút hoztok, mi szenvedünk.
Nem kérünk többet!
Vecsés, 2023. július 23. – Siófok, 2025. június 24. -Kustra Ferenc József- írtam: a világ, az emberiség
-élő- történelmi-háborús helyzetéről, alloiostrofikus versformában. A senrjonokat szerző-, és poéta társam Gránicz Éva írta.
(3 soros-zárttükrös)
A kicsi az kicsi, a nagy meg nagyot fagy, télen az ablakra jégvirág fagy,
Tél végén a jégvirág leolvad, a barázdában a jégpálya olvad már nem fagy…
A kicsi az kicsi, a nagy meg nagyot fagy, télen az ablakra jégvirág fagy.
(senrjon csokor)
Jégvirág az ablakon,
A kemény fagy mély csendet rajzol.
Tavasz közeleg.
*
(Bokorrímes duó)
Fekete kosok, már leírattalak benneteket,
Nagyon látszik nem tanultátok meg a leckéteket.
Mily’ isteneitek vannak? Titeket segítenek?
„Nyugaton a helyzet változatlan”,
A mi helyzetünk nagyon áldatlan!
Tetves kosok, hogy szakadjon le a két szarvatok,
Rájöttünk ám, hogy elhihetetlen a szavatok!
Fekete kosok jöttek,
Ígéretük csak dühöt termett.
Bár letörne szarvuk!
*
(kétsoros, bokorrímes)
Fekete kosok, a szívetek miből van, jégfaragás, vagy makadámkőből faragott?
Titeket talán még gazdag társak sem érdekelnek, talán, ha az is pénzből faragott?
(Leoninus duó)
Van ám nekünk is vágyunk, ha hiszitek, ha nem, háborúnak legyen vége, nem élvezem!
Ti kerestek dollárban milliókat, közben ki fütyülitek a szegény milliókat!
A háború megy előre, mert ez páratok érdeke, nem tudjátok, hogy mi a béke…
Ukrajnát meg nem támogatjátok, de eltartjátok… Így ez a Ti háborúságotok.
Tudjuk ám, hogy már annyi a pénzetek, mit sem tesztek, de a háborútok nektek tesztek.
Megállapítjuk, Ti még kosnak is rosszak vagytok, katonákat öletni, mit akartok.
Mi meg miközben vágyjuk a békét, Ti szórasátok kazettás bombák robbanó lelkét!
Mit csináltok vajh’ a megölt katonák vérén szerzett pénzzel, tán’ bankod bombákat bérel?
Mit csináltok a megölt családok vérén megszerzett pénzzel? Mi föl nem fogjuk ép ésszel…
Jégből vagy kőből a szív,
Milliók sírnak, ti számoltok.
Békét ki mondja?
*
(10 szavas duó)
Mindennap átéljük, vágyunk messze repül,
Örülünk, hogy ágyúgolyó messze repül.
Tudjátok, hogy nekünk egy robbanás is borzalom?
Pecheseknek jut földhalom!
Messze száll a vágy sokszor,
De nálunk csak a robbanás száll.
Földben lesz végünk.
*
(3 soros-zárttükrös)
Nekünk már nemcsak a háborúból van elegünk, de fekete kosok! Belőletek is!
Hogy gazdagodjatok, háborút hoztatok ide a szomszédba! Ti meg még átkoztok is…
Nekünk már nemcsak a háborúból van elegünk, de fekete kosok! Belőletek is!
Elég volt belőletek,
Háborút hoztok, mi szenvedünk.
Nem kérünk többet!
Vecsés, 2023. július 23. – Siófok, 2025. június 24. -Kustra Ferenc József- írtam: a világ, az emberiség
-élő- történelmi-háborús helyzetéről, alloiostrofikus versformában. A senrjonokat szerző-, és poéta társam Gránicz Éva írta.
