Versben és senrjúban…

Itt van az ősz, lehull a falevél
A temetőben zizzenve zenél.
Érezni még benne a nyári éjt
De ősz már kergeti a meleg szélt.

Hallom a zenét,
Szél arcomat simítja.
Jó és élvezem.

Sírt is simogat,
Kedveskedik ősökkel.
Szép gesztus tőle.

Nem csak én hallom ezt a szép szél-zenét,
Másoknak is melengeti a szívét.
Az ősz az jelenti, hogy már vége a nyárnak,
Jövünk szeretteinkhez, mert ők biztos várnak.

Nyár-tél keverék
Az ősz, Halottak napja.
Ősszel jőni kell.

Voltam nyáron is
Itt, a szeretet hozott…
Emlékápolás.

Tavasz, a nyár, az ősz és tél folyvást bennem él,
Mint ahogy az őseinkhez folyvást jőni kél.
Koszorút hagyunk és meggyújtunk sok kis mécsest
itt hagyjuk e szeretetlángot eme fényest.

Ősszel eljönnek
Gereblyéznek, sírt ápol.
Ide szív hozza!

Nyár még bennem él,
Régi emlékről mesél.
Lélekemelő.

Kedveskéim, jó volt, hogy voltam a közeletekben,
Közben szél zizegtette leveleket a fövenyen…
Szívemben az örök szeretetek zenél,
A gyenge fuvallat emlékeket mesél…

Hol az a tűz, és hol az a láng,
amelyik érted lobbant fel hirtelen?
Azon az édes éjszakán,
amikor eljöttél kedvesem.

Százezer csók, mely oly forró volt,
hogy most is ég tőle mindenem,
oly régen volt, tán igaz se volt,
de az ízét, azt nem feledem.

Tudom: most máshol jársz,
s nem gondolsz arra,
mekkora űrt hagytál bennem,
mely a szívembe
beleégett, s nem töltheti be senki sem.

Amikor ott álltál előttem,
a kályha fényénél, Néztelek.
Szemedben olyan szikra égett,
amely elbűvölt teljesen.


Szerettelek. De büszkeséged
valahogy mindent tönkretett!
Elváltunk rég, de elfeledni
sosem tudtalak teljesen.

Bármilyen volt, és bárhogy is volt,
mégis: a legjobb volt énnekem,
találnék szebbet, s tán jobbat is,
de nekem nem kell már senki sem.

Tudom, hogy vársz, és az a láng
benned sem hunyt még ki teljesen!
Visszajössz még, hisz te sem bírod
sokáig úgysem már nélkülem!

Hová tűntek a holdfényes esték,
a csillagos fényű éjszakák?
Olyan sötét van, alig látok,
sűrű sötétség száll reám.
Aludnék már, de annyira félek.
Rád gondolok. Most merre jársz?
Te vagy az álmom. Az ébredésem,
nélküled nem kell semmi már.
Mikor nap sütött, velem voltál.
Szemedben láttam sugarát,
úgy fénylett, s kékje olyan szép volt,
mint a hajnali óceán.
Olyan jó lenne minden este
várni, hogy késő éjszakán
szemed kékjében megfürödve
aludjam át az éjszakát.
Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,
de olyan vagy, mint a délibáb!
Felcsillansz nekem rám csókolva
ajkad méz ízű mámorát.
Aztán eltűnsz. Hisz annyi gond van,
amely átokként száll reánk,
S mégis: a legszebb ébredés az,
mikor kávéval vársz reám.

Oly sokat változott minden.
Olyan más lett, és oly üres,
mintha idegen tájakon járnék,
ahol nem vár rám senki sem.
Olyan furcsa és néma lett minden,
és már nincsen itt semmi sem,
csak unottan meredő elhagyott házak,
hol a falak közt nincs meleg.
Ablakok, melyek szélesre tárva
szinte hívnak, hogy jöjj ide!
Hiába mennék, nincs már itt semmi
csak a ház, amely oly üres.
Miért maradnék? Rég messze vannak
azok, akiket szeretek,
s ezer érv, amely ellene szól
annak, hogy én még itt legyek.
S mégis: valami furcsa érzés
úgy feszíti most mindenem!
Mintha a szívem egy darabja
szakadt le volna hirtelen.
Az emlékeim már magamba zártam,
s tudom, hogy máshol jobb lehet!
S mégis: legmélyebb álmaimban
tudom, hogy mindig itt leszek.

Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni,
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.

Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.

A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.

A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…

A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.

Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.

Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.

Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.

Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.

Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.

Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József