" - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!
Ne légy más, mint az Igazságos Úr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál?
Ronggyá nem mosná élet-subád ember
Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.
Tanulhatnál még tőlem is, Uram -
Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy
Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.
És már egy nagy sajgó gerinc vagyok -
Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,
Bár kezemen csalánmart hólyag ül.
S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,
Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:
Téged nem ér el átok és eső,
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -
Testemnek ágyam is hideg, a Föld
S aranyszavad átváltozott rossz, kongó
Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!"

Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végző társak röhögik
S feszül, mert tudja - reá korábban jön
Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szivét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.

Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni
Minket együttlétünk édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra,
Kivált az első fájdalom hevén;
Csak könnyek és csak bús nyögések adnak
Szorult kebelnek édes enyhülést.
De hát te meddig sírsz még Dencsidért?
Mikor találsz te már vigasztalást?

Siralmaidban lát a felkelő nap,
Siralmaidban hágy, midőn leszáll,
Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe,
S ha illatot hint rád a szép tavasz;
Dencsid keserged, amidőn az ősz
Lehelletével hervad a virány,
S előtted intve sárga lombja hull.

Nem így, barátném! van itt is határ,
Amellyet általhágni nem szabad.
Szép lélek, amelly könnyen kap sebet,
S a fájdalomnak önti könnyeit,
S magát kisírván szenved csendesen;
De kényes, amelly sebjét nem felejti,
Sem orvosolni nem bátor s kemény,
Hanem lecsügged, s önmagát emészti;
S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik,
Ha fájdalomban édeset keres,
S veszett gyönyörré változtatja a kínt.

Tágúljon a szív könnyek által, amíg
Feszíti, fojtja a nyers fájdalom.
A férfiszem sem bírja könnyezetlen,
A bölcs is érzi a csapást, midőn
Szerelme édes lánca elszakad;
De már ha első kínjait kiforrta,
Az észnek égi balzsamát veszi.

Mi haszna vívjuk a kemény eget
S a bús koporsó gyémántzárait?
Nem hat siralmunk s jajszavunk oda!
Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk
Azt, aki békes révre jut korán,
Ki csak tavassza kellemit szedé,
S itt hagyta a tél puszta napjait?

Nem szívja többé Dencsid ajkidon
Az élet első gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét,
Sziveddel öszve nem döbög szive:
De már nem érzi a fájdalmat is,
E földi élet számtalan veszélyit,
A test fenéit, a lélek dühét
S nem a halálnak irtózásait;
Nem játszik a sors kéjje ővele,
Sem a hatalmas durva büszkesége,
Nem csalja őtet áruló barát,
Szerelme kínja nem szakítja szívét,
S nem látja a bűn győzedelmeit.

Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet.
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába,
S gigászi harcot minden nyúgalom.

Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát
A boldogoknak csendes enyhelyén,
Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait!
Követni fogjuk őtet nemsokára;
De már követjük és útban vagyunk!
Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk,
Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk.

[1812-1815 között]

Szendrei Gróf Török Sophia Antoniához
Repdező kényeink rózsát legelésznek
E tündérkert képein;
S ah, ezek a lelkesb csókkal elenyésznek,
Csak árnyékot adnak az ölelő kéznek,
S tűnnek a szem könnyein.

Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére!
Öleled a Múzsákat.
Öleld! a Charisok legszebbik testvére
A Múzsa karján szed a dísz kellemére
Legigézőbb rózsákat:

Rózsákat, melyek nem a Hórák fürtjein
Nyílnak és elhervadnak,
Nem a deli termet múló szépségein,
Hanem a lelkeknek édes kötelein
A Lethéig virítnak.

Teremts Idáliát s Áont Széphalmodon
Égi harmóniával!
Eros amaranthja leng majd homlokodon,
S béfed Áon Kegye virágpályáidon
Elysium bájával.

Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját
Szelíd myrtus-ágokkal;
Csókold vissza képén tavassza pompáját,
S zendítsd meg körülte az élet lármáját
Szerelmes alakokkal.

Úgy folyjon életed, mint híved éneke,
Édes symphoniákkal;
Takarjon virtusod angyali leplege,
Legyezzen Amathunt ambróziás ege
Nyájas Etéziákkal.

[1809]

Mint a világnak hajdani díszei,
Csendes meződben rejted el éltedet,
Hogy ott magadnak s nemzetednek
Élj Eratód arany édenében,

Kazinczy! s mérész aetheri szárnyakon
Felleng sas elméd Delphi dicső egén,
A dithyrambok lángkörében
S a Kegyek életadó virányin.

Plátói nyelved s lelked idézte le
Hozzánk az ép íz szebb geniusszait;
Nyelved mosolygó Gratiája
Önti belénk Helikon malasztját.

Pólyádba' paeán rengete tégedet!
Már ott tapodtál sok fene undokat,
Melyek zavarták Pindusunknak
Szent ereit s ege tiszta fényét.

Boldog vagy, Áon szűzei kedvese,
S nagy, mint hazádnak legnemesebb fia!
E két remek dísz kéri méltán
A Ganyméd poharát az égben.

Te lelkesítéd szunnyadozó erőm,
Kebledbe öntöm zsenge virágimat:
Iktasd dicsően tört utadra
Nyomdokidon lebegő Camoenám!

[Végleges formája: 1810]