Te adtál életet nekem,
Velem vívtad a harcot.
Mikor a kínod elcsitult,
Az ajkad mosolyra simult
S láttál egy síró arcot.

Igy jöttem a világra én,
Indult a közös élet.
Nálad volt puha otthonom,
de felnőttem s egy szép napon
Elhagytalak téged.

Éltük a magunk életét
Egymástól messze , távol.
Megirtunk sok sok levelet,
S a köztünk lévő szeretet
Uj utakat kovácsolt.

Igy lett, hogy élted alkonyán
A világ másik oldalán
Csendes napjaid éled,

Most én fogom a kezedet
Vezetlek, óvom léptedet,
Amig csak tart az élet.

Egy idő óta hallgatok.
Telnek a hetek, hónapok,
És nekem nincs mit mondanom.
Üres az élet? Nincs dalom?
Vagy talán végre nyugtom leltem;
Megpihent mégis zajló lelkem.
Az örömet leirni nem kell,
A nappal kel fel minden reggel.
Látom a kinyílt rózsaszálban,
Az unokáim mosolyában.
Bárányfelhőben fenn az égen,
Anyám dúdoló énekében.
Esőcsepp, ha puhán kopog,
A könyvben amit olvasok.
Ennél többet nem is remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

De ha valami dúl belül,
Nyugtalan lelkem elmerül
A céltalan önmardosásba?
Vagy a hibát keressem másban?
Nincs jóérzés az emberekben?
Mért bántanak, ha nem érdemlem?
Mikor gyász ért, miért pont engem?
Mit mulasztottam? Háborog bennem.
Ha fáj a szív s nehéz kibírni,
Ilyenkor írni kell, csak írni.
Mint virágszál az őszi síron,
Sötét betük fehér papíron,
Telve hittel, vigasztalással,
A gondot megosztottam mással.
Ennél többet már nem remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

Kétségekkel teli, halk pillanat,
amikor már szeretni félek
kizáródnak a vágyak és remények!
Te mégis közelebb lépsz...
S bennem rebben a lélek!

Bűvös láng lobban a csendben
bekerit, vonz, melegit,
fényörvényként elnyel
érintesz....s engedek.
Túl időn és téren
valami ősi szenvedéllyel
csókolunk.
S a pillanat varázsának
fogságában
Te és Én
eggyek vagyunk!

Nézem a képet, olyan ismerős.
Ódon kapu, kikezdte az idő.
Egyik szárnya sarkig ki van tárva,
Szinte hív,: térj be járókelő.
Mit rejteget a régi ház?
A sötét , hideg lépcsőházba lépek,
Rám zúdulnak a szunnyadó emlékek.


Nézem a képet, hol a tízes házszám?
Az is ilyen volt, száz éves talán.
Kopott falak, az udvaron leander,
Végig gang futott a ház oldalán.
Mit rejtett az a régi ház?
Az ifjúságot! Csupán az volt a titka,
Fürgén szaladtam fel a harmadikra.


A vén ház már csak emlékekben él,
Lebontották és új nő a helyében.
Vele tűntek el sorsok, életek,
Új álmok szállnak a budai szélben.
Kik akkor futva koptattuk a lépcsőt,
Ma tán csoszogva járjuk a világot.
Emlékezünk egy régi kapu láttán
Egy másikra, mely minket ifjan látott.

Néha még álmodom fehér karácsonyról.
Csilingelő szánkó, hulló puha hó,
Konduló harangszó s a meleg szobában
Illatos fenyőfa, aranyos dió.

Szép magyaros ünnep, betlehemes ének
Csak távoli emlék, nosztalgia már.
Új élet, új világ. Más itt a karácsony
Fehér hó helyett az arany napsugár.

Dél keresztje itt a karácsonyi csillag.
Soknyelvü az ének, mégis egy a szív.
Karácsonyfa alatt Jézusváró dallal
Gyertyafényes estén, új csodára hív.

Mindegy, hogy hol élünk, merre vetett sorsunk,
Betlehemes ének egymáshoz vezet.
Szeretünk mindenkit, mindent megbocsájtunk
És szívből kivánunk boldog ünnepet.