Térdre hullva hódolok
csodáid előtt
Kiálts rám ! mert égek
Bőrömön érdesre
szikkadt a láz
Kirepedezett számon
És szememből cseppenként
hull a vérem
Mint a könnyek !
Így akarlak ! Idegeim
lázas vágyat vernek
Gyönyörűségeidért
lázasan didergek
enném csókokkal
a szádat ,
kusza bozontjaidat ,
a vállad
s ölelnélek karjaimba
zárva
s úgy mozdulnék
veled az isteni táncba
hogy együtt vigyen minket
az égbe
az ölelés a gyönyör
bódult ritmusában
De messze vagyok !
Itt a falakon
lázas
éj csorog
s Te is messze vagy
Látlak e majd akarsz-e majd
mielőtt még meghalunk ?

Gyönyörű kedvesem
Messze vagy és elérhetetlen
Csak az éjszaka bugyraiban
fortyog kínom
S tehetetlen emészt a tűz teérted
Ágaskodó ,
vad csődörként ölelnélek
s mint felhúzott íj feszülnék
ujjaid között
tenyeredbe zárva
Kifulladásig csókolnám
Öled édes-sós nedveit
forró telt combjaid
széttett szép lábaid között
lázas
sóhajaidra várva
S rád fonódnék
lüktető folyondár testtel
ziháló fuldokló lélegzettel
s löknélek
finoman és vadul
s játszanék
tested gyönyörű hangszerén
egyszer fent lennék, egyszer alul
s összeforrnánk
míg apró sikolyaiddal feloldoz a gyönyör
míg eltelik a nap
míg vad vonaglásokkal
eljön az este
ezen a te nálad lévő délkörön
így ölelnélek
ha nem lennél messze
de messze vagy
és elérhetetlen
csak az éjszaka bugyraiban fortyog kínom
s meredt vágyam
tehetetlen
s csak emészt a tűz teérted
messze vagy
nem vagy itt
ölemre venni
hiába
szeretnélek

Befolyásolják az életkörülményeim a gondolataimat.
Vannak utcák minek kövein sétálva mindig te jutsz eszembe,
vannak szobák,amik magányomba zárnak.
Vannak pillanatok,amikor megtagadok élőt és holtat,szentet és bűnöst,
Istent az összes angyalaival. Csakis a boldogságért.

És hiányzik amikor én vagyok.
Hátrálok,sokat.. de csak hogy ne gyere szembe.
Előzök,hogy magam mögött hagyjam akik rám várnak.
Voltam,ember,ki egykor elmondhatta magáról,hogy rád vágyok.
Lelkem mára az ördögé,mindigis égetni foglak örök lángjaival.
Hogy megtudhasd mit jelent a szenvedés.

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.

Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.

Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.

Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.

Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.

Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.

Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.

A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.

Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.

Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.

A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'

De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.

Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.

A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.

Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.

A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.

De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.

Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.

S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!

Száraz panasz
1.
Állok

Állok.
Senki nem figyel
rám.
Rohanok.
Észrevesznek,
és én mosolygok,
mint alma a
fán.
2.
Mindegy

A hegyet völgy
veszi körül;
belül marad
a hegy,
s azt mondja:
mindegy.
3.
Bizalom
Kerestek.
Örvendek.
Nem hiányzom
nektek?
Pityergek,
és rátok bízom:
mit tesztek.
4.
Remény

'Robotol a remény'.
Még mindig?-
kérdezhetném.
De hiába;
a zászló leng,
de nincs már remény.
5.
Sóhaj

Kiürült a rét,
barna tenger
hullámzik,
eltűnt a sok
széna,
egy boglyába
rakták.
Keserű sóhajt
hallani:
sóhajt egy kis
szénaszál;
'Maradtam volna
a réten,
elegánsan,
zöld mentében.