Simogatja szívemet egyetlen érzés,
Érzelmeim hevén indulatom elvész,
Keresem tekinteted, mely kellemes és tiszta,
Ez legyen boldogságom legnagyobb titka.

Korábban kerestem, hogy hol lelem a boldogságot,
Soha nem sejtettem, hogy megbújva lesen várhat.
Csendesen titokba, érzéseim tápláltad,
Elfeledtem mind rosszat, ami engem csak bánthat.

Mikor átölellek lágyan, csókollak szelíden,
Füledbe suttogom szeretlek én, kedvesem,
Nyomasztó keserűség foszlik szerteszéjjel,
Békés nyugalmat csak a karjaidba érzem.

Ne hagyd, hogy elvesszen e varázs,
Engedd a szívem közelebb tehozzád.
Én leszek te, és te meg én,
Így leszünk mi egyek, mint nap és az éj.

Nem láttalak rég, kedvesem, nagyon hiányzol,
Édes ajkad régen csókolt, olyan derűs volt,
Gyönyörű szép szemeddel néztél énfelém,
Rabbá tetted a szívemet, érzem mélyen én.

Mindig együtt sétáltunk a boldogság felé,
A te szíved enyém volt, s az enyém tiéd,
Halkan súgtad fülembe, hogy boldog vagyok én,
Nem akarok senki mást, csak te maradj enyém.

A mi szerelmünk nem az érzelmek játéka,
És nem csupán a pillanatnyi örömök vágya,
Hanem életünk legdrágább ajándéka,
Földi Mennyországunk varázslatos tündérálma.

Fájt nekünk a búcsúzás szomorú pillanata,
Egy évi szolgálatot kér a haza szava.
Nem láttam mosolyod tündöklő báját,
Nehéz könnyem hullt, és a szívem árván.

De visszatérek hozzád egy októberi éjszakán,
Újra egymást csókoljuk, drága, szép Violám.
Gyönyörű szemeiddel majd nézel énfelém,
Tiszta szívünk újra együtt, mint a hajnal és a fény.

Napsütéses égbolt, örökzöld fenyvesek
Erdély földjén járunk, hol végtelen a szeretet
Mély forrás, ami oltja lelkünk gyötrő szomját
Lágyan hangolja szíved minden egyes húrját
Hargitai fecskemadár dalol sok szép szólamot
Az élet rögös múltjáról ezeréves dallamot
Rókák, medvék, őzek sűrű mélybe vágynak
A folyó csendes partján horgászok tanyáznak
Hegyek, völgyek, dombok, természeti kincsek
Megfáradt turul sebzett szárnya vérben
Népek harcán zajló viharos tengeren
Vasszékely áll és mutatja a jellemet.

Mint szárnyaszegett madár suhanunk át az életen
A mindennapok gondját halmozva,
Elfelejtjük mi is az igazi értelem,
Mely a boldogságunkat okozza.

Áttekintünk társainkon, kiket az élet földbe tiport
Nem törődve velük,
Elhaladunk egymás mellett anélkül,
Hogy egy szót is váltanánk velük.

Álljunk hát meg egy percre és tekintsünk magunkba
Elgondolkodva az életen,
Hová is tűntek az apró csodák,
Melyek a gyerekkorunkba léteztek?

Mind, mint a hamu szállt tova
Az évek során,
Életünk igazi értelmét vesztettük el
A felnőtté válásunk után.

Próbáljunk hát úgy élni, hogy majd sok év múlva
Ha majd eszünkbe jut a múlt,
Ne bánkódjunk majd azon,
Ami rég a feledésbe múlt!

Az osztályban áll a tanár,
soká a nyugdíjkorhatár?
Meddig kell még itten ülnöm?
Ezt az üzit még elküldöm.

Lássuk mi van Instagramon,
megöl a szörnyű unalom.
Minek kell ezt megtanulnom?
Na jó, mostmár abbahagyom.

Mennyi van még ebből hátra?
Rápillantok az órára.
Tudom, hogy ez nem illendő,
de vinne már el a mentő.

-Sára, ez így illetlenség!
Én meg inkább belehalnék,
vagy rászoknék a narkóra.
Így telik egy magyaróra.