Rossz költőként élni csak álandó bánat,
rogyadozó omló falú lelked, házad.
Verseidet csak talán a rigó fütyüli,
soha senki nem mondja, hogy kell neki.

De a sok híres, akiket ünnepelnek,
ha csak egy szavuk is szólal, hát figyelnek.
Csodaszép az életük, remekelnek ők,
könyvek hadait töltik meg a jó költők.

Mikor a rossz költő hazafelé ballag
kavarog benne sok rímbeszedett maszlag,
szakadt kabátját összehúzza hát magán,
hisz benne, hogy nagy költő lesz egyszer talán.

Csodák csókját hozza szél
érezheti mind, aki él.
A frissen sült kenyér illatát,
hogy este együtt a család.
A szomszédban zongoraszó hallik,
az idő hajgumiként nyúlik.
Nyílnak a kertben a virágok,
össze simulnak idegen világok.
Az élet örömhangon zenél,
a szépség nem a nagy dolgokban él.

Hogy mondjam el, hogy mit érzek éppen,
úgy felbolydult most ez a világ,
eddig örökös magányban éltem,
olyan üres volt ez a világ.
Nem érdekelt, hogy nyílik a rózsa,
nem vágytam régen az illatát,
Nem várt rám senki, mégis oly jó volt.
Olyan kerek volt ez a világ.
Nem akartam, de úgy felkavartál,
lelkem most mélyen izzó parázs,
dübörgő vonatként zakatol szívem,
teérted dobog. Miattad fáj.
Nem akartam a karod ölelését,
simogatásod, csókjaid hadát,
s mégis érzem: ha végigsimítasz,
lelkemben fellobban minden parázs.
Szemedben fénylő csillagot látok,
olyan fényesen ragyog reám,
elvakít. Szinte magam sem értem.
Szemed tükrében szép a világ.

Aranyfényben fürdő nyárfák
sorakoznak peckesen,
őszi pára csókjaitól
kéreg csillan nedvesen.

Egér surran az avarban
öjv nézi a magasból,
táncos lábú őz hajol le
szürcsöl a kis patakból.

Szeretettel nézek körbe
leülve egy fatönkre,
hogyha egyszer meg tehetném
itt maradnák örökre.

Sutba dobnám kipárnázott
zaklatott életemet,
itt csodálnám csillag szülte
fénylő éjjeleket.

Első évünkre úgy emlékszem
mint egy hullámvasút utazás.
Fiatalon és egymáshoz csüngve
fedeztük fel a világot, melyhez
még közös szemünk is alig volt elég.
Rohant felénk az élet, és sebesen
utaztunk megosztott sorsunk felé.
Ilyen volt a kezdetünk, akár
egy hullámvasút utazás. Emígy
tanultuk egymástól a boldogságot.

Kézen fogva sétáltunk a ligetben
vén fák dús lombjai alatt, aztán
merengve néztük a tavirózsákat
és aranyhalakat a sekély tóban,
és meséltünk egymásnak a kávézóban
mint tavaszi ágakon csevegő madarak.

Együtt néztük a külföldi filmeket, és
karjaimban tartottalak mikor megsirattad
egy öreg színész haldoklási szerepét.
Oly sokat nyújtott nekünk az élet,
és e módon nyertük meg egymás bizalmát.
Ha együtt vacsoráztunk új ízek
tárultak fel megosztott ételeinkben, és
megismertük a bor széditő mámorát.

Miénk volt a város összes
gyönyöre és csábítása –
a meleg, nyüsgő esték és
a lusta szombat délutánok.
Még ma is lakója vagyok e helynek,
De én oda, a régi múltba, vagyok.

* * *
És most, megőszülve,
félig vak és fátyolos szemekkel
úgy nézek rádmint egy drága kincsre,
mert én már csak olyan vagyok
mint egy öreg mozdony melyben
lomhán kering a gőz, és mely
lassú, csikorgó kerekeken
püfög a kijelölt végállomása felé.