Akkor kellene legjobban szeretned,
amikor néha rossz vagyok,
olyankor minden fájó emlék
sebzett lelkemben felsajog.

Akkor kellene legjobban hinned,
hogy hozzád mindig hű vagyok,
amikor félek, s gyötör a kétség:
lesznek e közös holnapok.

Akkor kellene legjobban bíznod,
mikor semmit sem adhatok,
csak a szívem, mely oly mélyen dobban,
ha átölelsz, szinte hallhatod.

Akkor kellene úgy szeretned,
oly forrón, ahogy én tudok,
hogy minden csókban és simításban
ezernyi tűzben lángolok.

Akkor kellene hinned azt, hogy
örökre hozzád tartozom,
mikor érzed, mily boldoggá tesz,
amikor veled vagyok.

Akkor kellene legjobban félned
attól, hogy elveszíthetel,
Amikor ok nélkül bántasz,
s fájdalmat okozol nekem.

S akkor kellene hinned azt, hogy
nélküled nem kell semmi sem,
mikor szememben könnyeket látsz,
és mégis: ott vagyok veled.

Vár az élet

Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.

Azt hittük, hogy könnyebb lesz
elhagyni az iskolát,
a sok emlék körbevesz,
fáj most minden kézfogás.

Vár az élet, vár a harc
valós élet színpadán,
hisszük nem érhet kudarc,
őrizzük a biztatást.

Tanáraink, köszönjük
a feddést és tanítást,
közös volt az örömünk,
fogadtuk a kihívást.

Szívünkből egy kis darab
itt marad a falakon,
megannyi szép pillanat
hömpölyög a padokon.

Menni kell, a dal kísér,
változik az útirány,
küzdenünk kell őszintén,
titkot rejt a nagyvilág.

A legszebb ajándék

Nagyon régen sok-sok éve,
két kisgyermek lép, a fénybe.
Ajándékot kaptam tőlük,
szeretetből párnát szőttünk.
Sok meleg-színt, emlékeket,
bánattól majd, megvédenek.

Kicsi szívük olyan tiszta,
kacagásuk vidám trilla.
Szaladnak a karjaimba,
kincsek ők a napjaimnak.
Szél kapja fel illatukat,
Uram!- őrizd csillagukat.

Aranysugár ölelgeti,
fényglória körbeveszi.
Gyermeket csak úgy szerethetsz,
ha hozzájuk felemelkedsz.
Gyógyítgatom fájó lelkük,
mosolyuktól szívem derül.

Elrepült az idő gyorsan,
nézem őket titkon, lopva.
Amit kaptam, nem feledem,
gyémántnál is értékesebb.
Szívből adták a szívemnek,
régi párnát átszínezve.

Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.

Szita az életem, Anettem!
Hiányzik veled a szerelem…
Mért kell nélkülöznöm?
Testemben… epedőn!
Nem akarsz már engem Anettem?

Szerelmes szívedre éhezem,
Az nagyon kellene, úgy vélem!
Így, ép elme lehet?
Tovább így ez mehet?
Térj vissza hozzám, ó, Anettem!

Vársz? Jöjj utolsó leheletem?
Add vissza szerelmet, Anettem!
Direkt megőrjítesz,
Direkt kikészítesz…
Nélküled, nagy magány a létem!

Vecsés, 2021. március 15. – Kustra Ferenc – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.