Egyszerű szavakat mondok,
mit már elmondtak annyian,
s mégis: ezerszer másképp
szólnak a számból a szavak.
Akár egy hömpölygő hullám,
mit felcsap az óceán vize,
s csapongva, riadtan mordul,
amíg eltűnik messzire.
Csitítva simítja végig
tarajos hullámait,
s magába temeti mélyre,
mint régóta őrzött titkait.
Akárcsak én, mikor néha
magával ránt az indulat,
s kimondom dühödt haraggal,
oly sokszor, amit nem szabad.
Lassan csitul a lélek,
eltemetve a gondokat,
s oly mélyen magunkba zárjuk,
mit feledni szeretnénk oly sokan.
Nehéz az élet, és néha
egy kicsit megroggyanunk,
s ezerszer talpra állva
temetjük minden bajunk.
És mégis. Bármily nehéz is,
két kézzel kapaszkodunk,
minden kis reményfoszlányba,
bízva, hogy van még kiút
e pokolból, amelyben élünk,
s egy szebb világról álmodunk,
küzdve, remélve, bízva,
és néha fellázadunk.

Ma éjjel szerelmes szavakból
szövök szép álmokat neked,
ma éjjel füledbe suttogom majd,
milyen szép ez a szerelem.

Ma éjjel mindent tőled várok,
a bársonyos ízű csókokat,
ma éjjel addig szeretlek majd,
míg ébren nem ér a pirkadat.

Ma éjjel minden ölelésben
érzed, mennyire olvadok,
hisz minden nélküled töltött percben
úgy érzem, kicsit meghalok.

Ma éjjel nem számít semmi
csak te! S míg itt vagy velem,
nem érhet minket semmi rossz,
hisz őrizzük egymást éberen.

Talán, ha egyszer az idő múlása
begyógyítja a szíven szúrt sebet,
a fájó emlékek halványabbá válnak,
még a levegőt is másképpen veszed.


Nem fáj a szíved minden dobbanástól,
s messzire oszlanak majd a kételyek,
amely benned él, s kínzó fájdalommal
fel- feltépi a hegedő sebet.


Melyet most érzel, s bánatod táplálja,
s nem is érzed, hogy én is féltelek,
hiszen szeretlek! S minden imádságom
teérted szól, és téged védelek.


Szeretnék neked sokkal többet adni,
de kincseim nekem sajnos nincsenek,
csak szeretet, amely olyan mélyről tör fel,
hogy megremegteti minden ízemet.


Nem vágyom mást, csak néma pillantásod,
amely elárulja, hogy te is szeretsz,
s érezni tudjam minden sóhajtásban
mennyire fáj, ha nem vagyok veled.

Létezik-e véletlen?
Vagy hívjuk sorsnak?
Véletlenül nem teszünk és mondunk dolgokat!
A véletlen nem változtat sorsokat,
Se nem ad vívott harcokat!
Véletlenül nem tudsz hitben járni,
se igaz embernek maradni!
Véletlennek hívjuk olykor,
mit nem magyarázhatsz sokszor!
Isten sem véletlenül,engedte fiát engesztelésül.
Ne bízd soha véletlenre a kegyelmet!
Tudd, hogy az Úr téged megváltott!
Érted mindent odaadott.
Nem nézte te mit tettél,
Hű voltál-e s szívből szerettél!
Mégis elküldte a számára legkedvesebbet.
Ki meghúrcolva vitte a terhet!
Büneink súlya nyomta a keresztet.
A halál sem tántorította meg érted!
Ezért hát soha ne bízd véletlenre,
mi elvezet a kegyelemre!

Siker záloga a szerencse…

Ford mondta: hagyja dolgokat folyni,
Ha nem tudja azt megváltoztatni.
Ö ügyes volt igen jól csinálta,
Így ő lett autósok királya.

Megvallom, próbáltam én is így
És nem lettem sikeres imígy.
Pedig jó módszer, talán való,
De oly’, mint a trójai fa ló.

A jó öreg ló is alkalmas,
Sikert hordozza a tele has.
Szerencse kérdése, beviszik-e,
Így az is, sikeresek leszünk-e.

Budapest, 1997. december 8. – Kustra Ferenc József