Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.

Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.

Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.

Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.

Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.

Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.

Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.

Az iskola, amelybe egykor jártam,
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.

Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.

Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.

Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.

Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.

Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.

Annyiszor voltam elhagyatva,
mint egy ház, amely oly romos,
s dohos falai hiába sírnak,
nem hallja senki, hogy zokog.

Repedt falai égre néznek,
s lyukas tetején átcsorog
az eső, amely csak egyre mossa
könnyeit, amely úgy csorog.

Mintha kérlelné: valaki végre
nyissa már ki az ajtaját,
s lyukas tetejét megjavítva
lelje meg benne otthonát.

Hadd várja ő is meleg szobával
azt, ki fáradtan hazatér,
s ablakszemeit szélesre tárva
áraszthasson rá égi fényt.

Annyiszor voltam én is úgy, és
mindig vártam, hogy hazatérj,
nélküled üres volt az otthon,
s nem várt rám meghitt menedék.

Annyiszor voltam elhagyatva,
de már nem számít semmi sem!
Nem várlak vissza soha többé,
nem érdekel már senki sem.

Csak az álom, mit úgy szeretnék:
az jöjjön egyszer végre el,
s lehunyt szememre csókot adva
súgja: eztán csak jobb jöhet.

Akár
Egy lámpa használatának
Konzekvenció-levonata
Külsőségekből következtetett
Mely lehet
Remek kézműves alkotás
Csillogó gicsses darab
Modern extravagancia
Divatos dísz-elem
Vagy egyedi régiség
Pedig az csak felületes
Látszat-ismeret
A küldetés-lényege
Fényében rejlik
A megfoghatatlan tiszta fényében
Tündököl értékminősége

Hasonlatos
Mint testben a lélek
Ott belül mi rejtve maradt
A lényeg
Világossága
Nem a küllem szorul
Állandó ápolásra
A hangulatban rejlik
Sok apró hétköznapi öröm
Egyszerű szerény pillantás
Meleg köszönöm

Elégedettség békéje
A szívben dobog
Ott a világ közepe
Érzésingerekben lüktet
A lét lényeg-telje
Láthatatlan a mérlegen
Egyedi tömegértéke
A szeretet mélye
Nincs kincs s gazdagság
Mely súlyosabb lehetne
Mint a hétköznapi boldogság

Őszben áll
Ráncosodó korom
A fásult lélek
Kérges palástja
A tavasz a nyár
Hol van az már
Csupán pár emlék foszlány

Ajándék a reggel
Minden naplemente
Az elszáradt leveleket
A szél már leverte
Sorvad a hit
Sok remény-terv
A tavaszom s a nyár
Már mögöttem jár

Pár emlék foszlány
Porosodott képek
Szemüvegen át
Kacsintok felétek
Óhajom szerény
Csendes a gondolat
Az Isten talán
Meghallja hangomat
Jól jönne még pár
Tavasz és nyár
Kiket úgy szeretek
Maradhassak veletek