(Bródy János tiszteletére)

Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!

Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.

Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.

Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.

Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.

És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.

Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.

Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.

- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.

S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.

Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.

A szépségről akartam ma írni,
egy sort, két sort, talán többet.
Arról, mi felemel, avagy bódít,
s megtelít egy egész könyvet.

Akartam írni a nyárról, s fákról,
a szerelemről is talán,
a rét szépséges virágairól,
egy örök Isten asztalán.

Örömöt akartam hozni néked
e szomorú, bús világba,
arcodra mosolyt csalni könny helyett,
Én: a szegény Botcsinálta.

S most itt ülök a papíros felett,
csendben, a sorokra várva,
valami szépet szeretnék írni;
de tollam sincs tintába mártva.

Ott legbelül, megfájdul valami,
mi a boldogságod hozná,
s belesajdul hasztalan életem:
cseppnyi könny kellett csak hozzá.

S most itt fájnak a régen múlt évek,
a sok gyáva megalkuvás,
a görbült gerincű hajlongó félsz,
s kényszerült alázkodás.

Pedig a szépről akartam írni,
egy sort, két sort, talán többet;
arról, ami felemel vagy hódít,
s megérdemel egy csepp könnyet.

Pest - Buda, 2014. január 13.

Nem tudom, mitől döglik a légy.
Azt sem, ki mitől lesz gazdag.
Nem vagyok okos, sem szép,
Engem mindig csak becsaptak.

Nem tudom, merre van előre,
És már azt sem, merre a hátra,
Rég kihajtottak már a legelőre,
S ráfizettem a sok páva táncra.

Nem tudom már, ki is a barát,
És hol van a vármegye tornya.
S deresre húznak-e majd ezért,
Ha a Fő-főispán azt mondja.

Nem tudom, hogy a sok tökfej
Jóllakott-e már a lopott konccal,
Nem értem a tolvajnyelvet:
Elosztanak majd engem nyolccal.

Azt tudom, hogy a csirkefarhát elég,
Sőt még sok is az ilyen vén Koloncnak.
Azt is tudom, hogy a "perzekutorok"
E pár soromért tán meg is botoznak!

Budatétény, 2022. szeptember 7

(Tiborc újkori sirámai)

Hej kelmed pedig mit pöffeszkedik feszt ott fenn,
és pocsolja nekünk az észt rocska-szám itt lenn.
Kelmed még a csicset csak jó anyjánál szopta,
mikor mi izzadtunk e földön robotolva.
Lám fent cifrálkodik most a soktornyú házban,
flangál a sok-sok tudás fölösen agyában.

Nem segít kenden a szűr s rajta holmi pityke,
amit kend ott hablatyol, az csak tized icce.
Kortyintásnyi ige a lenti valóságból,
szüzesség nélküli párta egy puszta vágyból.
Álmában pendely s zsindely kuszálódik össze,
varjún látott dolmány s hárász vár törökre.

Kend magyarabb tán még holmi Árpád fiánál,
zavarja az élet: beljebb nem lát orránál.
Lenézi a parasztot, szavát meg nem érti,
fertály s fortély szavak közt agya menettérti;
s tyúkjainknak csicseit szorgosan keresve,
rükvercbe kapcsolt a világtörténelembe’.

( Pest - Buda 2014. november 30.)

Osztják az észt itt lenn, hűvös halomba,
Agyam görcsbe rándul vadul sikoltva,
S magyarázzák, mitől fénylik a setét,
Bennem meg, két majom játssza az eszét.

Az egyik mondja: okosodj vén marha,
Lukas zsebedtől kinek hízik marka?
S ha ki is lóg feneked a gatyádból,
Legalább szellőzik a sok tanácstól.

S így szól a másik majom: ne hallgass rá!
Mindezzel, csupán őt tennéd gazdaggá.
Aztán csak, imádhatnád éjjel s nappal,
Üres hasad tömné, sok hamis tannal.

És osztják az észt itt, hűvös halomba,
Gyomrom görcsbe rándul tőlük: naponta.
S magyarázzák, milyen fényes a setét,
Bennem, e két majom játssza az eszét.

Hogy hol a harmadik? Jobb, ha nem kérded.
Előttem tükör, s a képembe réved!

Budatétény 2020. október 11.