Avarra ringva elterül a megsárgult levél,
Hőségtől a lombok alatt már az őszbe alél.
Szomját olthatta volna, de hisz alig él a fa,
Így önmagát, mint őszi villanást feláldozta.

Példáját követte megannyi jólelkű társa,
Így késztetve az öreg fát még megmaradásra. Augusztus vége talán hoz megmentő nedvet,
Hűvös árnyéka ha reményt kap, sokáig élhet.

Leveleknek hűsége, mint-a hazaszeretet,
Csekély áldozattal generációkat menthet.
Oktató példákkal szolgál az Anyatermészet,
Benne rejlik mindenre a megfelelő képlet.

Túlzások korában
Hamis hirdetések,
Vágják az elmét
Mint darálóban kések.
Vibráló fényben
Éles mantra hangok,
Csak ki éber sejti
Mit kínál az álnok.

Mézes-madzag csali
Hizlalja a tervét,
Rendszeres ütemben
Megejt néhány szemlét.
Naiv ember bedől
Fortélyos csicsának,
Belezett számlákon
Áldozattá válnak.

Utamon sár, tócsa s megannyi árok vár,
Lépteim gyorsak, szaporák, előttem mocsok,
Mögöttem kiéhezett hiénafalka vár.
Válaszút elé terel megannyi erő, most küzdj,
S válassz, vagy tested lesz a várva várt etető.

Nem tágít a gaz dögevő, életem megrontója lesz ő,
Várja fáradt, elvérzett testem porba-hulltát,
Hogy vigadjon s örömtáncot járva kacagjon.
Ez lenne a torz, vad világ, hol a vadnak mindent,
S nekem, fáradt utazónak megvetés dukál.

2013.

Fafuvolán játszik a szél,
Zengve tapsol rezgő levél.
Erdő mélyén súgva regél,
Virágokkal tere-ferél.

Kóbor szellő világot járt,
Duhaj bátyjára ő nem várt.
A felhőkből cseppet szitált,
Lombok között illattal szállt.

Mikor ébred esti pára,
Hold sugarát megpaskolja.
Folyó vizét csiklandozva,
Felkeveri lágy habosra.

Rétet, mezőt simogatva,
Sustorogva elaltatja.
Szép estének tücsök dala,
A szellőt is elringatja.

Az erdőnek avar alja,
Reggelig lesz nyoszolyája.
Ha felébred holnap napja,
Ide ér majd tán a bátyja.

Vizes dunna ült vállára,
Szomjas növény alig várja.
felüdülést hoz a tájra,
Véget ér a hőség dráma.

Virgonc szellő és a bátyja
Bocskort húzott nedves lábra,
Úgy indultak az országba
Fafuvolán furulyázva.

Ó, szerelem!
Te sokat hallott, mégis ismeretlen rejtelem.
Ki emberek érzelmeit vezeted félre,
s lelküket okvetlenül lángba borítád,
felelj!

Mondd hát, mi dolgod?
Árbócomat, mint szél kavarta tenger,
dobálod, közben pedig
lelkem száraz porába hullajtod könnyeim.

Szenvedek miattad, ó, hazug, álnok Szerelem!
Mennyekbe repítesz, majd a pokol tüzébe száműzöl.
Ez vagy Te? Érted epekednek milliók,
hozzád imádkoznak bánatos perceikben?

Nem vagy megváltó! Léted időleges enyhülés,
s gyógyír a sebekre, miket az évek,
mint szél formálta kő, alakítottak.
Nem vagy más, mint ócska sebtapasz a vérző hegekre.

2011.